Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A hitvigyázó (Sütő Andrásról a Káin és Ábel-előadások kapcsán)
PÁLFY G. ISTVÁN A HITVIGYÁZÓ Sütő Andrásról a Káin és Ábel előadásai kapcsán A felhők járásához igazodó türelemmel vártuk az ötvenedik születésnapot ünneplő köszöntőben — az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán után — az ígért új tragédiát. Nem sejtettük, hogy idő és tér, a kötelesnek tudott elmondandók szorítása, s mindenekelőtt talán az írói alkat ily gyors egymásutánban kényszeríti világra e remekműveket. Sütő András nem törődött az olvasói „türelemmel”, újra szólt — háromszori jajkiáltással —, konokul mondva a magáét, ahhoz hasonló gondolatot vizsgálva ismét, amelyet a békés kolhaasenbrücki lókereskedő forradalmárrá válásában, s a bedeszkázott agyú hatalmaskodás elleni szervéti harcban megmutatott. Bár a felvetett gondok természetében erős különbségek érezhetők, s magam inkább e különbségeket vélem hangsúlyosnak, nem lehet véletlen, hogy a Káin és Ábelt eddig annyian látták az „emberiségi drámák”, az „emberiségi költemények” rokonának. Hiszen Sütő András nem elefántcsontból épült mezőségi kilátó- és világítótornyából valóban a világra, az emberiség megszenvedett múltjára és jövőjének esélyeire látni: hátra az időben akár a bibliai történetekig s előre az elkerülendő borzongató végig. Az emberiségi költemények íróihoz hasonlóan ő is azt kérdezi: mi célra vagyunk, mi célra van az ember a világon, és válasza nem marad a társadalmi általánosság szintjén, sem a provincia csalogató partikularitásában: a kettőből, a két ágból fon ostort s csat- tanós fájón egyszerre suhintja oda azoknak, akik az egyes embert és az emberiséget fenyegetik jövőjében, s azoknak, akik a honi rózsakerteket tipornák. Legfeljebb e kétfajta fenyegetettség elevenségében és megszüntetésének sürgősségében lát különbségeket, Illyéssel vallva a Tiszták idevágó gondolatát a népeket elsirató hektori sorsról. Épp századunk vérmocskos történelméből tanulhatta meg, hogy a teljes pusztulás réménél van egy közelibb fenyegetésé' veszély, az együvé tartozó kisebb közösségek pusztulása. Nem mondjuk végig a XX. századi példák sorát; Illyés sokszor összefoglalta és leírta már az ész diadalmas évszázadában halálra ítélt, megsemmisítésre kijelölt népek és nemzetiségek veszteséglistáját, csupán emlékeztetünk a közelmúlt és a jelen megkerülhetetlen tényeire, hiszen ebben a történelmi értékrendben és -tudatban válik Sütő Andrásnál a „sajátosság méltóságának” követelése írói programmá. Ezt a programot, s főként ilyen tartalommal, se Goethe, se Byron, se Madách nem hirdethette meg, lévén ez századunk megoldandó feladata. Szándékosan maradunk távol az esztétikai ítélkezéstől (hiszen aligha mondjuk Goethe lesz a vesztes a Faust, valamint a Káin és Ábel összevetésekor a nagy irodalomtörténeti értékelésben), most csak a gondolkodás különbségeiről beszélünk. A nagy elődök is az ember és az emberiség méltóságát keresték, de ők egyrészt egy olyan emeletes beosztású világot írtak meg műveikben, ahol a csúcson túlvilági hatalmak állnak, másrészt — és éppen e világkép miatt — az igazán tétre menő harc egyik pólusán az egyént, illetve az emberiséget látták, a másikon pedig az emberen túli tényezőket. Az ő szempontjukból az egyén és az emberiség közötti köztes fokozatoknak kisebb szerepe volt. A mai író törvényszerűen több — olykor kiesésre hajlamos vagy arra ítélt — lépcsőfokát látja a sajátosság méltóságának az egyéntől, a nemzetiségen, nemzeten, népen és népközösségen át az emberiségig, mint amennyit valaha láthattak, és szívének—agyának szeizmográfján érzékeli, mely magaslatra kell leginkább figyelnie: hol a legerősebb a fájdalom. Természetesen, ha egyáltalán hisz benne, hogy kimondva feloldható a baj, s ez a bajkimondás a többi 74
