Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - MŰHELY - Márciusi beszélgetés: Társadalmunk az igazra áhítozik (Mocsár Gábor válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)
az érvényes? Ami a szociográfia jelenlegi kilátásait illeti, nekem szent meggyőződésem, hogy valamit kell csinálni a sorozattal — lévén az én központi gondom —, feltétlenül friss szemet kell belevinni, a perspektívákat kell fellebbenteni. Ki kellene nevelni — s azt hiszem, a Forrás ezt helyesen csinálja — egy fiatal szociográfus nemzedéket. Az élet sűrűjét megjárt, és sok vajúdás árán felnevelkedett írónemzedék, aki vállalkozna szociográfiára, megmenthetné ezt a műfajt a jövőre nézve is. Mondok ezzel kapcsolatban valamit. Én nagyon sokat átéltem, láttam. Hogy vannak-e erre a munkára, toborzásra alkalmas írók? Vannak! Például amikor az Alföldet szerkesztettem, én hoztam divatba, hogy a lap végén ismertettem a szerzők 10—12 soros életrajzát. És azokkal a fiatal írókkal, akik énhozzám elküldték az írásaikat, akiket úgymond „felfedeztem”, elsőként közöltem; leírattam velük az eddig megtett életútjukat. Nehogy azt hidd, hogy ezeknek a fiatal íróknak az útja rózsával van terítve! Rettenetes sorsokat éltek és élnek meg. Hadd hivatkozzam Kertész László költőre, aki ma már nem él szegény, de ritka jelenség volt, árva gyerekként nőtt fel, tanyasi parasztok vitték ki a menhelyről a hat gyerek mellé hetediknek. S csak őt iskoláztatták, s belőle lett tanár, mert felismerték ezek az öreg, elesett parasztemberek, hogy ennek a fiúnak esze van. Mondjam Ratkó Jóska útját? Mondjam Buda Feriét? Nálam ők fiatalabbak, de a legifjabbak közt is vannak ilyen sorsúak, és ők kovácsolhatnák ki az új szociográfus nemzedéket. Az imént egy kérdésedben utaltál arra, hogy a valóságirodalom és az áttételes irodalom ... Azok, akik a valóságtól sűrűn kapták a pofonokat, közelebb vannak a valóságirodalomhoz, mint azok, akiknek már a gyerekszobájuk tele volt könyvvel például. Nálunk otthon nem volt egyetlenegy könyv sem. Ez nem érdem, de tény. Én nagyon szeretem azokat a félig-meddig irodalmár, értelmiségi körből jött írókat, meg irigylem is őket, a tudásuk, műveltségük miatt. Én meg tudom még különböztetni a búzát a rozstól — nem biztos, hogy minden író meg tudná különböztetni —, de nem is ez a lényeg, ennyit a falu bolondja is tud. Arra akartam én tulajdonképpen célozni, amit kérdeztél, hogy széles ez az út, elférünk rajta; az a fajta irodalom is, meg a mienk is. Szerencsétlennek érzem magam, hogy a magyaron kívül más nyelven nem beszélek, tehát nem is tudok olvasni. Szerencsésebb írótársaim tudnak angolul, franciául, németül, oroszul — én nem tudok. Nekem közvetítő kell, tolmács, ha külföldre megyek, hogy megértsem amit más mond. A nagy irodalmak nem eredetiben jutnak el hozzám. Itt járt egyszer Szegeden egy nyugatnémet író, egy lázongó értelmiségi írócsoport egyik tagja, már nem emlékszem a nevére, de nagyon neves személyiség voit. Szerencsére kiváló tolmács akadt: Halász Előd, aki a német—magyar szótárakat szerkeszti, ő fordítgatott. Megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem a valóságirodalomról, amit Nyugaton dokumentumirodalomnak neveznek. Elmondtam, hogy az emberek lassan megunják a mesét, annyi mindent megírtak már. A gyerekek nem unják meg. Nem az igazi mese- irodalomra gondolok; a dumát unják már, meg a köldöknézést, de nem ismerik a történelmüket, a saját életüket. A nyugatnémet író azt válaszolta: nagyon örül, hogy ezt elmondtam, mert ő is pontosan így gondolja. Nem akarom ezt a fajta irodalmat magasztalni, mert már túlmagasztalom, de ez is csak akkor ér valamit, ha igazi irodalom. Mert leírhatja valaki, hogy itt voltam meg ott voltam, de ha nem író teszi, akkor az lehet akármilyen dokumentum, nem ér semmit. Volt-e írói életednek olyan pillanata, amikor megbántad azt is, hogy bármikor tollat vettél a kezedbe szociográfia írása végett? Nem volt. Kívülről minősítve nekem nagyon sok kudarcom volt, de ezek az írásaimra kívülről jövő ellenhatások voltak, s meg voltam róla győződve, hogy igazam van. Ez nem azt jelenti, hogy másnak nem lehet igaza. Eléggé köztudott, hogy bizony 65
