Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - MŰHELY - Márciusi beszélgetés: Társadalmunk az igazra áhítozik (Mocsár Gábor válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)

egzisztenciálisan is olykor ott voltam a tönk szélén. De akkor sem mondtam magamban, hogy a fene egye meg, nem csinálom tovább, mert ebből csak bajom lesz, hanem mindig azt mondtam, hogy folytatni, folytatni .. . Amikor Debrecenből Szegedre kerültem, egy kofferral jöttem ide, s megfogadtam, hogy minden évben írok egy könyvet. Ezt a fogadalmamat túlteljesítettem. Sokan rá akartak beszélni, hogy hagyd abba, nem kell neked ilyesmikkel foglalkozni. Nem hagytam abba. Soha nem jutott eszembe olyan gondolat, hogy leteszem a tollat, s valami másba kezdek.

Említetted, hogy Debrecenről írtál könyvet. Mekkora volt ez a vállalkozás, figyelembe véve azt is, hogy a városról már korábban is írtál egy könyvnyi méretű tanulmányt, sőt folyóiratban kisebb tanulmányt is. Mekkora hozzáadás volt ez a mostani?

Furcsa dolog ez. Gyakran jártam haza, édesanyám ott lakott, meg elmentem tanácskozásokra. Figyelemmel kísértem a város életét. Tizennégy év után visszamenni az újrafelfedezés szándékával — megdöbbentő élmény volt számomra. Nem tudom, hogy vissza tudom-e adni a könyvben, de azt hiszem, hogy túlontúl sikerült. Néha, rossz pillanataimban azt mondtam: ez a város már nem Debrecen, hanem valami más település. Hogy ne mondjak egyebet: lebontották Kölcsey lakóházát, lebontják Petőfi lakóházát, ahol a fia született, nincs már meg Vörösmarty és Csokonai lakóháza. De azért volt vigasztaló dolog is. Németh László írta valamelyik tanulmányában, hogy Debrecen az a város, ahol a Pilvax kávéházból néhány asztal megmaradt. Óriási az itt felgyülemlett szellemi energia; külön nagy fejezetet szenteltem a kálvinizmus- nak. Nem tudom, hogy a Magyarország felfedezése sorozatban szólt-e bárki is egyházi dolgokról. Ezt Debrecen kapcsán egyszerűen nem lehet megkerülni. Ha az állomásról akarsz menni a Nagyerdőbe, nem tudod megkerülni a Nagytemplomot, mert Csokonai szobrát áttehették más helyre, útban volt ugyanis, de a Nagytemplomot nem lehet elmozdítani. Azt hiszem, úgy írtam meg, ahogy elképzeltem. Egy dolog akadályozott a munkában, majdnem lerokkantam a lábammal, s nem tudtam olyan frissen szaladgálni, mint valamikor.

Az utolsó kérdésem visszautal a legelsőként föltett kérdésre. Egynéhány szociográfia^ könyveddel, amely eddigi életművedben helyet foglal, elégedett vagy-e? Gondolok itt az arányokra is. Ha módodban állna, mint ahogy nem áll módodban neked sem, másnak sem, mit csinálnál másként?

Egész biztos, hogy sok mindent másként csinálnék, alapjaiban azonban nem kezdeném másképpen. Nem is változtatnék az arányokon, hogy a te kifejezésedet használjam, mert tulajdonképpen nem megrendelésre írtam ezeket a könyveket, hanem belső indíttatásom sugallatára. Elhívtak egyszer a Vajdaságba írói előadó körútra, magyar lakta vidékre, nem messze a határtól, Zentára is. Óriási díszterme van a tanácsnak. Elsősorban magyar értelmiségiek jöttek össze. A mi irodalmunkról a szomszédos országokban, még a magyarok között is nagyon sok a fals nézet, téves felfogás. Például fölállt egy magyartanár. Megkérdezte, hogy uram, ki mondja meg önnek, hogy miről írjon? Nagyon megdöbbentett a kérdés. Nem tudtam mire hivatkozni, hogy visszautasítsam magát a kérdést is, mint a Bibliára, melyben — egyebek között — ez áll: az Úr engemet bensőmből vezérel. Mindjárt megértette, hogy mit akarok ezzel mondani; intelligens embernek számított, de telve előítélettel. E történettel válaszolok a kérdésedre is: mindig azt írtam, amit a „bensőmből vezérelt” lelkiismeret és szándék íratott velem. Nem sokat változtatnék tehát az arányokon.

Köszönöm mindazt, amit elmondtál.

66