Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Pákolitz István: Küszöbök (elbeszélés)
annyit tudott kinyögni: Evidék egyébb fojóji... Evidék egyébb fojóji... Eimotyogta háromszor-négyszer is; amikor kiszólították felelni, belepislantott a könyvbe, de hirtelenében csak ennyit tudott elolvasni; persze a térképen egyiket se találta, se a fő- folyókat, se a mellékvizeket, de még az egyebeket sem. A végén úgy összekalabalálta az egészet, hogy Budapestet (ez már könnyítő kérdés volt) valahol Szerbiában keresgélte, holott az új térképen, amit ugyancsak Kogutowitz Manó térképészmester úr pingált, majd kiveri az ember szemét hazánk fővárosa. De hát az ilyen Krajdi-féléknek lehet akármekkorára rajzolva és festve, nem látják. Esküdni mernék rá, a Krajdi Feri azt se tudja, hogy a sekrestyében kirajzszögezett „A ministrálás rendje” fölött mit jelent az árnyékolt betűkkel kiírt mondás: „Csonka-Magyarország nem ország, Egész- Magyarország: Mennyország!” Nem megy a Krajdinak az olvasás sem. Állítólag azt hangoztatja, minek az neki, belőle úgyse lesz se pap, se tanító; azt hiszi a hüle fejével, hogy a számtan, a földrajz, az olvasás, meg a többi csak annak kell, aki papnak vagy tanítónak akar kitanulni. Krajdinak nem is ez az igazi neve; ezt a Hirt tanító úr adta neki, nem csúfolódásból, hanem azért, mert a Krajdi-t könnyebb kiejteni, mint az eredeti nevet. Az igazi neve ugyanis Kreiderbächer: ki sem lehet rendesen mondani. Krajdi Feri cigaretta-históriája sokáig közszájon forgott. A Kácá (Katze) Weisz Pali azt mondta, ott tolta el a Krajdi a dolgot, hogy eljárt a szája, dicsekedett a Hanoinak a Hunniával. Én viszont minduntalan oda lukadtam ki a véleményemmel, hogy ha már nem vett irkát a Feri, vett volna szentjánoskenyeret, bár az kukacos, esetleg medveszart — követem mondani — medvecukrot, azt még huzigálni is lehet, akár a bocskor- szíjat. Vásárolhatott volna promenclicukrot is, de nem, neki pont Hunnia cigaretta kellett, hogy henceghessen vele, pedig azt se tudja, hogy az nem cigeretta, hanem cigaretta. Ráadásul hazudott is. ❖ * ❖ Hogy a Krajdi Feri apja mit szólt drágalátos kölyke cigaretta-ügyéhez, nem tudom: de azt igen, hogy a papa szíjat hasított volna a hátamból, ha ilyen stiklit csinálok. Mert a papa kisebb dolgok miatt is szokott haragudni, gyakran úgy is, hogy semmit se szól; ilyenkor legjobb, ha senki meg se mukkan az asztalnál, ahol nekünk gyerekeknek egyébként is tilos volt a locsogás evés közben. Egy árva szót se szóltam, mégis kaptam a mamától két olyan nyaklevest, hogy az orrommal csaknem föltaszítottam a tányéromat. Bár a fenyítést a mamától kaptam, a jelenetet mégis a papa idézte elő, nem szóval, hanem cselekedettel. Úgy esett a dolog, hogy a papa meg a mama valamin összeszólalkoztak még a hét elején, talán kedden. Ritkán adódott ilyesmi; komolyabb veszekedésről egyáltalán nem tudok, arról azonban igen, hogy a papa nehezen oldódott, mindig a mama kezdte a beszélgetést. Előfordult, hogy három napig se szólt a papa; menet-jövet azonban ilyenkor is köszönt, csak a beszélgetés esett nehezére. Hogy min szólalkoztak össze (a mama azt mondta: összeszórakoztunk), nem tudom; arra azonban jól emlékszem, hogy pénteki nap volt, borús nyáridő, és a mama vacsorát főzött, nem ebédet. Krumplileves volt a vacsora, (a mama szóhasználatában: „aranyos krumplileves gyémántos csipetkével”) és a mama, mint több ízben is, elégette a hagymát. Mivel nem beszéltek, a papa nem ejtett szót a hagymáról, ehelyett szépen kirakosgatta tányérja szélére az égettebbjét, fekete koszorúba. Amikor nem voltak összeveszve, a papa akárhányszor nevetve mondta: Te mama, má megin elégetted a hajmát! — mire a mama ugyancsak nevetve válaszolt: El, papa! Most azonban a papa semmit nem szólt, csak gyűjtögette rendületlenül az égett hagymát tányérja peremén. Tetszett nekem a papa igyekezete; gondoltam, én is kihalászok néhányat a kanalammal, pusztán ügyességi gyakorlat 35
