Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Pákolitz István: Küszöbök (elbeszélés)
PÁKOLITZ ISTVÁN KÜSZÖBÖK Pranter Annus lakodalmára rokoni alapon kaptunk meghívást, s az ünnepi alkalomkor alaposan kivágtam a rezet. Viktória kedvesnővértői kaptam egy szép verset; olyan szép volt, hogy el is feledtem: ugyanaz az óvódás apáca a békás pincével, meg a vasorrú bábával ijesztgeti a gyerekeket, a rosszalkodókat pedig odakötözi a terem közepén a plafont támasztó nagyoszlophoz. Turbékoló galambokról szólt a vers; az is benne volt, hogy az Annus meg a Kristofics Pál úgy szeretik egymást, akár a galambok, és hogy az Isten is egymásnak rendelte kettejüket. Ezt a verset kellett nekem elszavalnom az ünnepi vacsora után; mikoris fölállítottak egy szalmafonatú székre, persze az ülőkéjét leterítették újságpapirossal, hogy ne koszoljam össze, mivel rengeteg sarat-lucskot hordtunk be az utcáról meg az udvarról, lévén igen gyenge február, nem havas, inkább sáros farsang. Hát én annak rendje-módja szerint elharsogtam a galambos verset; néném ugyan, aki koszorúslányként szerepelt, megjegyezte: „Úgybömbűted a verset, majd a feneked repett szétt; az ilyent halkan kő mondani, nempedig ordittani;” — és próbálgatta is, hogyan kellett volna itt meg amott. De hát mondhatott a Terus, amit akart, én tudom, igenis jól szavaltam el a verset, egyetlen hibát se vétettem, és nem kellett súgni sem. A néném mindig azzal a nyavalyás hangsúlyozással jön; hol, melyik szótagot kell megnyomni. Például a Petőfi versében, amit a Székely Sanyi bácsitól kaptam március 15-ére, én ott nyomtam volna meg: Mór minékünk ellenségünk; de a néném erősködött, nem jó, nem úgy kell, inkább azt hangsúlyozzam ki: minékünk. A lakodalmas vers közepetáján többen pitye- regni kezdtek, noha csak azután jött a java, az igazán sírnivaló: kanál meg vella nincsen a tányérban zörgés nélkül, meg hát a holtomiglan-holtodiglan, és az elmaradhatatlan ásó-kapa-nagyharang. Mire a vers végére értem, mindenki könnyezett, a többség sírt, az is, aki nem akart; persze én is dettó elbőgtem magam. Sokáig emlegették később is, hogy milyen szépen elszavaltam a galambokat; hogy mindenkit meg- ríkattam vele; és hozzáfűzték, bár csak úgy lenne a fiatalok egész életében, ahogy én mondtam a versben, hogy az Annus meg a Pali boldog legyen. De hát sajnos, igazándiból nem úgy szokott az lenni, hogy csak turbékolnak, akár a galambok. A Géringer Jula néni azt is mondta: Hallod Pistikám, ujan szépen szavaatad, hogy na! Ha te nem letté vóna, még a kalány, mivee ettük vóna még a lakodalmi tyúklevest!? Volt egy másik lakodalom is, a Fügedi Ferié, aki elvette a Pach Katust. (A Fügedi Ferinek valamikor Fink volt a vezetékneve, de Fügedire változtatta, mert mindig csúfolták a Fink név miatt.) No, ebben a lakodalomban jól eltoltam a kalapácsnyelet, amint alább következik. A lagziban a gyerekek — voltunk vagy tizenöten-húszan — külön kaptak enni a présházban, ahol szinteúgy meg volt terítve, akárcsak a felnőtteknek. A leves után paradicsomos káposztát adtak marhahússal. Én ugyan a káposztát, pont a paradicsomosat nem nagyon szerettem, de azért istenesen magamba gyömöszöltem; attól tartottam, ha csak beleturkálok a káposztába és tessék-lássék birizgálom, nem fogok kapni a libasültből meg a rétesekből: legalább négyfélét sütöttek ugyanis az utóbbiból. Kevéske bort is kaptunk; nem is ebből lett a baj, hanem egészen másból. Ebéd után egy darabig ott rajcsúroztunk a gangon, ahol a muzsikások hangicsáltak, köztük téblábolva lestük-hallgattuk őket; majd a macskákat nyervog- tattuk, míg az egyik morcos szakácsnő le nem zargatott bennünket a gangról: Né kísákoggyatok ezekkel a görhes dögökkel! Ekkor támadt a Klein Ádinak az az ötlete, 28
