Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Mátyás Ferenc: Fábry, Mongol tavasz, Válasz (versek)
MÁTYÁS FERENC MONGOL TAVASZ FÁBRY Mészáros Lászlóra emlékezvén Csak egy magyar a végeken, menekülten se menekült, Kazinczyként bár egyedül, de soha testvértelenül. Hol megtanult emberré válni, s gyárpalánkra sütött lámpája, hajnalig, kőporos külváros, te bocsájtottad merész szárnyra. Csak egy ember a végeken, kit „hadköteles századunk" bezárt a hegyek közé, de így szólt „Vox humána”, — s a csillagok szemével látta, a csőre töltött embertelenség egyszer elvész, nem lehet bűntelen Európa elrablása. Ment az eszme megszállottjaként, határokon át, hogy szeressék, az alkotás öröme csábította, az iszap-tündér, a cseles lét. Ahol még semmi sincsen, oda, A „Mongol tavasz" hajnalához, Csak egy európai a végeken, ellensége az őrületeknek, szájára lakatot nem tehettek, mert ablakait ha kitárta, a jóság és tudás szárnyain áradt a lélek tisztasága. hogy a keleti ég csillaga süssön egy csöpp fényt homlokához. Úgy tudott kőtömböt faragni, hogy szólni tudtak a halottak, ismeretlen lova vette hátára, ne láthassa, mivé lesz holnap. Csak egy író a végeken, ki a szakadékok fölött élt, s kontinensek bizonytalan, nagy szennyében kereste az angyal - szabadság színhelyét, amit magasra föl tudott emelni, zsarnokság hiába sebezte, az illavai börtönben csak teste tört meg, nem bírták bemocskolni tiszta szellemét. A nincsent próbálta jelenre, a kirgizek sátoros népét álmodta frunzei kertekbe, hogy gyönggyé váljék a veríték. A végzet kihívó szavára a lázadó szépséget véste, kislánya szeméből a reményt a szomorúság börtönében. Csak egy szellem a végeken, ki korparancsot teljesített, gyáva alázat, sunyi megbánás nem kényszeríthette őt térdre. — Stószi hegyek közt, Európa vadonában, csillagpillantásnyi félhomályban, anyanyelvén az emberért szólt a tisztesség nevében. S törvényt ültek kőalakjai, a féltékeny, orvgyilkos Múzsák, — a mindent megfogalmazó idő szánalma már örök tanulság. Szárnyait áztatták a könnyek, álmára rázárult a vas-zár, betonszobrokról néz veled szembe, börtönvilág, — végre szabad már. Szobrász volt. De az élet súlya még nehezebb a kőtömböknél, — elment, égig érő hegyekbe, és nem tért vissza soha többé. 20
