Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Ódor László: Beszélgetés Jékely Zoltánnal erdélyi költő-elődökről, költő-társakról

abaposztó harisnyája övig látszott a durva bakancs fölött: és aztán felöltötte a Küküllő és a Maros szögéből menekültében magával hozott egy szál daróczekét... Ez az altiszt, a-zó nyelvjárásban beszélő magyarózdi gazdalegény, verseket írt, régiesen, népiesen tiszta csengésű, Arany János hangjára emlékeztető verseket. Nekem adatott meg a szerencse és a kitüntetés, hogy Horváth Istvánt a legrégibb kolozsvári folyóirat, a Pásztortú'z hasábjain 1941-ben bemutathassam ... Néhány verse is megjelent akkor, ugyanott. Első kötetéről, a Tornyot raktam címűről is írtam lelkes ismertetést, immár a nemzedék folyóiratában, a Termésben ... Értékelésében, jövőjében nem tévedtem — azazhogy: talán nem mertem remélni, hogy ilyen érett, filozofikusan is művelt, nagy költő válik belőle! Aki a vége felé már nem is Arany, hanem Vörösmarty, és — hogy a XX. századba lépjünk — Ady, vagy akár József Attila kristályos villanásaival hagyatkozik és búcsúzik keserűbb igékkel e földi világtól ... Végzete tiborci volt: száguldó, ficánkoló részeg autós gázolta el, fényes délelőtt a kolozsvári utcán. A halálnak ezt a módját nem ő kereste. Ez volt megírva a falu városba sodródott költő fiának ... Nem éreznők ilyen megalázónak — ha megvadult bika ökleli fel, vagy mint Zrínyi Miklóst, vadkan agyara hasogatja össze.

Szemlér Ferenc is a közelmúltban, éppen egy budapesti látogatását követően hunyt el. Találkoztak-e akkor, az európai költőtalálkozón?

Igen, találkoztunk, de senki sem sejtette, hogy Szemlér Ferenccel ez az utolsó találkozás. Jókedvűnek, életerősnek látszott, mint mindig, találkozásaink során. Az, hogy testileg-lelkileg épen átvészelte a borzalmas bukaresti földrengést, olyanfajta páncélt látszott adni rá, mintha varázsírral kenték volna be ... Előérzetről szó sem lehetett. Sőt, terveiről beszélt, például, hogy sort kerít a Dsida válogatott verseihez írt, többször átíratott, megrövidített előszó kibővítésére ... Hát ezzel már örökre adós maradt. Hirtelen halála mindenkit megdöbbentett, leginkább közelálló romániai magyar írótársait. Domokos Géza búcsúztatójából idézek most néhány sort — nemcsak Szemlér Ferenc elvesztésének fájdalma szólal ezekben a versszerű mondatokban: „Kegyetlen fejszés pusztítja a romániai magyar irodalom szép erdejét. Eligazító nagy tölgyek és égnek rugaszkodó fiatal fenyők dőltek ki sorra csapásai alatt. Szakadunk meg a helyettük is vállalni rendeltetett munkánk súlya alatt. Ha akarjuk, hogy gyászunk emlékükhöz méltó legyen, ez legyen gondunk, konok elhatározásunk”.