Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Tíz esztendő
TÍZ ESZTENDŐ Egy pillanatra megáll a kézben a toll, ünnepelhetnékje támad, úgy azonban, hogy elkerülje a mérföldkövek szokványos emlegetését, s hervadékony girlandokat se rajzolgasson a múló idő falaira. Úgy illik valóban, hogy folyóiratunk indulásának tizedik évfordulója alkalmából csöndes ünnepet üljünk, s ha egynéhány érdemünkkel rá is szolgáltunk a figyelemre — elsősorban és mindenekfölött azOlvasóéra—, jelképes értelemben sem igényeljük a zászlóhajtás szertartását. Közérzetünkre önmagában is jótékonyan hat az a föltételezés, hogy a Kecskeméten tíz esztendővel ezelőtt életre hívott, s az első öt évben kéthavonként napvilágot látó folyóirat meggyökeresedett, s vált nem csupán publikációs fórummá, de az egyetemes élő magyar irodalmat formáló műhelyek sorába lépett. Ez utóbbi mondatot leírni, még egy-két évvel az indulás előtt is, bárcsak a föltételezés szintjén, a kóros öntetszelgésben fogant lázálomnak tűnt volna. De még az 1969-es tavaszi indulás idején is az akkori szerkesztés önmérsékletét, realitásérzékét dicséri, hogy — legalábbis a folyóirat lapjain — tartózkodott a távlatos program megfogalmazásától. Minden kedvező jel mellett is — az írószövetség és a megyei vezetés bátorítása, írók ide- települése, életrevaló kezdemények a Kiskunság című időszakos kiadvány számaiban — túl sok volt a bizonytalansági tényező. Még olyan földrajzi ihletésű — egyébként ésszerűnek látszó — ellenvetés is elhangzott, hogy a főváros és Szeged közötti távolság feleútján nem sok esélye lehet egy újabb irodalmi térnyerésnek. S aztán sokan idézték — idézik máig is — a 60-as évek elején az Aranyhomok-antológiá- ban megjelent keserű megállapítást: Kecskemét mindig is fehér folt volt az ország irodalmi térképén. Hiányzott tehát a szellem folytonos jelenlétében és munkálkodásában kiteljesedő előzmény. Ismeretes az is, hogy Kecskemét, s vele együtt a tágabb Duna-Tisza köze máig nem nyújt otthont egyetemi képzésnek. Gyakorlati — irodalomtörténet által is rögzített — tapasztalat, hogy a magas szintű humán oktatás nagymértékben serkentője az irodalmi műhelyek létrejöttének és felvirágzásának; elgendő itt Szeged és Debrecen példájára utalni. Az induláskor az írócsoport sem működött még, hivatalosan csak két év múlva alakult meg. Mégis, a teremtő szándék túltette magát az áthághatatlannak tűnő akadályokon. S hamar kiderült, hogy az irodalmi „ültetvény” számára sem meddő az itteni homok; nagyon is mély áramlatok buzogtatták fel a forrást —, értelmezvén a szót ezúttal nem elsősorban folyóiratunk neveként, inkább jelképként. Mert igaz ugyan, hogy az egyetlen Katona József kivételével jelentős alkotó hosszabb időre itt nem vert gyökeret, az elősarjadó életművek máshol terebélyesedtek ki, ám az is tagadhatatlan — a múltbeli folyamatok újraértékelése tükrében —, hogy a szellemi tájékozódás igénye fél évezred óta soha nem hiányzott ezen a vidéken. Ezt követelte a homokkal való birkózás; nevelvén nemcsak szorgalomra, kitartásra, de a valóság szigorú tényeinek a tiszteletére is. Előzményt keresünk? E század 30-as éveit tekintve mára rátalálás reményében tehetjük; Erdei Ferenc Futóhomok-jónak valóságábrázolása máig példaadó érvényű, csakúgy, mint Tóth László kecskeméti irodalomszervező buzgalma, a népi írók érdeklődő figyelme a táj és népe iránt, s nem utolsósorban a folyóiratnyomtatással is idekötődő Németh Lászlónak az országot „elkecskemétiesíteni" akaró programja. Ha van sajátos jellemvonásokkal körülrajzolható „szegediség” és „debreceni- ség”, akkor ilyen értelemben bízvást beszélhetünk „kecskemétiség”-ről is. Azzal a nem lényegtelen különbséggel mégis, hogy ez utóbbinak az irodalmi érvényű ábrázolása amazoké- nál halványabb és hézagosabb. Olyannyira, hogy a Forrás-nak e vonatkozásban még jócskán akad törlesztenivalója. Azzal együtt, hogy egy pillanatra sem feledkezünk meg Veres Péternek ama gyakran citált, ám kevésszer értelmezett követelményéről, mely ránk rója „az országban, népben, 3
