Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Bertók László: Emlékek választása
hangnemben üdvözlő hangjához közelít (Himnusz egy virágzó barackfához). S természetesen sohasem kívülről nézi a természetet. A fák az ő gyümölcsfái, a rajtuk termett gyümölcsöt ő élvezi (Eső után). A lírai versben mindig ott rejtezkedik a költő. Sántha ott van az alföldi tájban, sokszor foglalkoztatja a halál gondolata: a „ragyogó örökkévalóság tágas hegyormán” is az iszonyú Cethalra figyel (Nyárvégi rapszódia). Az őszi tájban nem tudja felejteni a „meglőtt életöröm rikoltó vadlibahang- ját” (Őszi kiáltás). És szinte a pogány életöröm lobog fel a szerelmes versekben (Ragyogó pogány oltár), a Szinnyei Merse-kép, a Majális színei is az erotikus gondolatot ébresztik fel benne („Pacsirta”). Önmagát a szobában égő árva gyertyalánggal azonosította (Gyertyaláng). A Sinka Istvánnak ajánlott Ferkó című versében pedig kétszer vall magáról: a tiszta tett „szűrét és subáját” idézve. S később kicsit keseregve jegyzi meg, hogy talán mindegy, felesleges a lázadása, „menthetetlen elfelednek.” A külföldi egyetemeken tanult költő verseiben olykor felderengenek a műveltségélmények egy-egy képben, hasonlatban (Platon, Biblia, Epikur, Hamlet, Nietzsche, Pythagoras, stb.). Sántha György Naphívás című kötetében főleg régi verseit olvashatjuk. A rá jellemző, főleg természeti tematikájú költeményein túl sokszor írt Kecskemétről, az Erdei Ferenc szociográfiájából is ismert, híres barackpiacról (Barackpiac), a napjaink világára utaló „Nézek, nézek kifelé” címűig, melyben a konkrét környezeten túl (Delicatesse eszpresszó, a szemben levő református templom képe) utal az épülő szocializmus időszakára. Emellett azonban utalnunk kell a kéziratban levő versek bizonyos mértékben vallásos, inkább a Vajda János versekből ismert végtelenség-igézetére. (Költői nyelve itt eredeti tömörítéseivel a Bibliát idézte). Költő nincs eredeti nyelv, stílus nélkül. Sántha verseiben a már említett földközeliség párosult a mindenség iránti vonzódással. Ezt sokszor sajátos szóösszetételeivel tudta érzékeltetni: „asztag- templom”, „tarló-idő”, „égitűzszállott bokrok”. Játékosságát részben e szóösszetételek („álomólom”), részben rímei (Hinnye-dinnye), versfelépítése (Gólya) érezteti. Orosz László Kecskeméti kis irodalomtörténetében Sántha György verseinek realista látását emeli ki, és Forgács Antal a Válaszban írt kritikájából ezt idézi: „Sántha György . . . nem a kintről figyelő érzelgős beállítottságával nézi a puszták életét, kiküszöböl verseiből minden romantikát ... állandó harcban van minden ellen, ami idegen, ami elnyomás s ami a magyarság ellen való ...” Abban reménykedünk, hogy az utókor irodalomtörténete megtalálja Sántha György méltó helyét a magyar népi lírikusok között. (Katona József Társaság kiadása, Kecskemét, 1978.) SZEKÉR ENDRE BERTÓK LÁSZLÓ: EMLÉKEK VÁLASZTÁSA A későn induló, nehezen kibontakozó költők közé tartozik a Pécsett élő Bertók László. Első önálló kötete csak 1972-ben jelent meg Fák felvonulása címmel. A kései indulás a behozhatatlan hátrány, a végleges leszakadás lehetőségével is fenyegetett, egyfajta másodlagos értékű, szolid igényű líra kialakulásával. Van erre példa, sajnos nem is kevés. S vidéken élve látszólag még nagyobb a veszély. Bertók László azonban nem ijedt meg. A sorsa későn kínálta a költői kibontakozást, de amint lehetőség adódott, ő élni tudott vele. Első kötete rokonszenves, minden harsány- ságot nélkülöző, a mesterséget tisztelő és értő pályakezdés tükre volt, de még nem mutatta meg, mi az, amit csak Bertók László tud a magyar költészetben. A választ az újabb kötet adja meg. Az Emlékek választása kellemes meglepetés lehet még azoknak is, akik folyóiratokból több darabjára emlékeznek. Összegyűjtve, rendbe állítva, egymást értelmezve és magyarázva egy öntörvényű és tiszta költői világot tárnak elénk, ékesen cáfolva az aggodalmat. A kritikus legyen objektív és tárgyilagos, szokták mondani, s ez így is igaz, azonban helytelen volna mindenáron a személytelenségre törekedni, s nem beszámolni arról a közvetlen olvasói örömről, amelyben időnként részünk lehet, s amelyhez engemet most Bertók László új kötete eljuttatott. Mindjárt a kötet indítása a legmagasabb fokú: a Villanyvilágított fák Jajcéban az utóbbi évek egyik emlékezetes verse, méltán lehetne antológiadarab. Jó szemmel vette ezt észre Csűrös Miklós, aki két éve szép és részletes elemzést közölt róla a Jelenkor című folyóiratban. De elemzésre és kiemelésre nemcsak ez a vers érdemes. A kötet négy ciklusa végig tartani tudja a mérceként vállalt színvonalat, s antoiógiadarabbá is legalább 6—8 vers válhatna. A köteteimét is értelmezve a következőket írta vallomásában Bertók László: „Ezeket a verseket 1971 és 1976 között írtam. A fél évtized felszínének nyugalma, de mélyeinek feszültsége sem teremtette körém a bőséget, nem választott gyakrabban a szó, mint azelőtt. Megszenvedve és vállalva már a karcoló csöndet is, végképp tudom, hogy bőrömből nem bújhatok ki. De a költő maga is választ. Választ a megtartó emlékezetből és az éppen konduló pillanatból. A negyvenedik év holdudvarában, azaz: a hályogkovács biztonsága nélkül, de gyerekkorom példát adó felnőttjeinek tisztaságára törekedve — a szó ünnepnapjain — újra meg újra választottam.” Ez a pontos vallomás a versek világának leglényegesebb tulajdonságára, az idő és a hűség elementáris élményére utal. Az idő múlása e kötet központi élménye. Nem elobjektivizált, s nem is elontologizált élmény ez, hanem a valóság megragadásának nélkülözhetet88
