Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 2. szám - MŰHELY - Februári beszélgetés. „Elvében él a nemzet” (Veress Miklós válaszol Görömbei András kérdéseire)

mi a véleményünk, hiszen létét nem lehet kétségbevonni, hanem az, hogy a megmaradt magnak lehet még sarjadása. Ezért nem kétlem, hogy adott históriai pillanatban — vér vagy ének — vietnami, német, francia, orosz, török, dél-afrikai, chilei, spanyol vagy román költőnek lenni ugyanolyan nagyszerű sors és feladat: saját nyelvünkön kizengeni népünkről mindazt, ami az emberiséget is szolgálja gondolatként.

Többször leírták veled kapcsolatban elismerőleg a ,,közép-európai" jelzőt. Miben látod a magad közép-európaiságát? Természetesen az igény, feladat és lehetőség izgat ebben a kérdésben.

— Csupán a jelző jelzője ellen van kifogásom. Az, hogy közép-európai vagyok, s ezt hangoztatom is, nem lehet sem pozitív, sem negatív jellemzője magatartásomnak — egyszerű tény. Itt születtem egy déli határfolyó, a Dráva partján, családom eredete területileg a Bécs—Eszék—Arad háromszögre határolható, s nemcsak műveltségemre, hanem szociális viszonyaimra is kihatott mindaz — más tízmilliókéhoz hasonlóan —, ami itt ment végbe századok, majd az utóbbi évtizedek alatt. Tudom, hogy nem minden költő tartja ennyire fontosnak meghatározottságát, én viszont legalább ennyire nevetségesnek, ha valaki Közép-Európában akar angol, amerikai, francia költőt játszani, ami fordítva is mulatságosnak tűnhet. Közép-európaiként hiszek abban, hogy Dózsa és Húsz égett húsának szaga nem igen különbözött, ahogy egy szerb vagy magyar paraszt verítékszaga sem.

Ezért tartom fontosabbnak ma már a számunkra olyan becses és valaha nélkülözhetetlen, ismert jelszónál fontosabbnak és lényegesebbnek ezt: „elvében él a nemzet.” Ez az utóbbi általánosabb érvényű: a fennmaradás, a haladás vagy éppen a nemzetiségi egyenlőség megvalósításának elve népeket egybekapcsoló tényező. Históriánk tanított bennünket is arra, hogy csak az a nép maradhat fenn, amelyet kritikus korszakaiban valamiféle közös elv fog össze, akkor is, ha a legvadabb társadalmi, vallási ellentétek próbálják megosztani. A magyarság akkor sodródott a nemzethalál szélére, ha elveit vesztette el, s úgy menekült meg, hogy azokra visszaeszmélt. Közép-Európa is sokkal hamarabb és biztosabban vált volna népek egyetértésének színterévé, ha a fejlődése nem lett volna egyenlőtlen és azt a nemzeti létnek magasabb foka határozta volna meg. Ma, amikor a nyelviséget a világ legkülönbözőbb tájain — éppen népek nemzeti fejlődésének alacsonyabb szintjeként kihasználva — a politikai megosztottsághoz használják fegyverül, fontos tudni, hogy Közép-Európában létezik egy olyan elviség, amely találkozási pontja lehet mindenkinek. S aligha kételkedhet abban bárki, hogy eddig a költők hátráltatták legkevésbé — bármennyire is saját nyelvükön érvelve — a fejlődést, mely a nemzeteket létükben erre a magasabb fokára emeli és így valóban egyenrangúvá teszi.

Szegeden éltél, amikor első köteted megjelent, a Tiszatáj volt felnevelő fórumod. „Végre egy vidéki poéta, akinek oly nyilvánvaló a jelenléte, hogy mindegy, honnan érkezett." — írta rólad Bata Imre mintegy cáfolatul arra a közhelyszerű nézetre, hogy vidéken nem lehet igazán jelentős költészetet létrehozni. Aztán nemsokára Pestre költöztél. Miért? Valóban Budapest és csak Budapest lehet véleményed szerint ma is a magyar költő igazi otthona? Mit adott neked a főváros, amit Szegeden nem kaptál meg?

— Élettörténetemből kitűnik, hogy — ha szüleim nem válnak el — akár harminc- egynehány éve is élhetnék Zuglóban, ahová most visszahozott a sorsom. Szegényebb lennék akkor Somoggyal és Szegeddel, amit sorsomnak sohasem tudnék megbocsájtani. így hát hadd ne panaszkodjam! Nekem a főváros adott méltó feladatot, olyan megbecsülést, amelyben eddig nem volt részem, s most már kenyeremhez —fedelet is. Nem tartozom azonban azok közé, akiknek „Extra Budapest non est vita.” A főváros nemcsak azért telítődött művészekkel, mert ide koncentrálódott a legtöbb intézmény

79