Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Oláh Andor: „Tudós ember” vagy „tudatlan kuruzsló”?
Azután személyesen is megismerkedhettem gyógyító emberekkel. Hosszú évekig tanulmányoztam egy messze földön híres gyógyító, Mészáros Ferenc „pitvarosi orvos" tevékenységétEgy hatalmas vihart kavaró rádióriport hőse volt ő annak idején, 1968-ban.8 Azóta befejezte földi vándorútját, megpróbálhatjuk most már objektiven felmérni tevékenységét, és ha megérdemli, igazságot szolgáltatni emlékének. Engem is az a probléma foglalkoztatott, midőn még csak hírét hallottam, majd később éveken keresztül, amikor vele magával, betegeivel és a reá vonatkozó tényekkel, dokumentumokkal megismerkedtem, ami a rádió lelkes riporterét: „vajon van-e alapja a szóbeszédnek?... csakugyan rendelkezik az öreg valamiféle hasznos tudománynyal?” Kutatásaim befejeztekor 350 oldalas — még kiadásra váró — könyvben adtam erre a kérdésre választ. Egyféle tudománya — ezt első látásra megállapíthatta bárki — kétségtelenül volt: jól tudott bánni az emberekkel, kedvező lelki, pszichoterápiás hatást tett rájuk magatartásával, szavaival. Rendelkezett azzal a képességgel, hogy rögtön jó kapcsolatot tudott teremteni betegével. Gyógyító erosz (csak pontatlanul fordítható gyógyító kedvnek) sugárzott róla és ez a betegnek a várakozás idején, róla, a Gyógyító Emberről szóló anekdoták hallgatása közben felfokozott gyógyulás vágyával, reményével találkozva, azzal egybekapcsolódva, kitűnő pszichoterápiás erőteret hozott létre, melyben azután sikeresen folyhatott le maga a gyógyító aktus, a gyógyító tevékenység. Akármilyen részletesen, pontosan írnám is le, hogy nézett ki, milyen volt személyisége és beszédmódja, ez egymaga nem leplezi le számunkra e metapszichikus gyógyító kapcsolat, gyógyító erosz titkát. Köpcös ember volt, szemre-főre nem különbözött az átlag falusi embertől, öltözködésében sem, szavajárásában sem. Azonban nyugalmat, lelki egyensúlyt, koncentráló képességet, biztonságot, nem kemény, hanem magabiztos határozottságot árult el tempós mozgása, betegére vetett nyugodt, mélyreható tekintete. Arcáról, személyéből megnyugtatás, derű sugárzott akkor is, ha nem mosolygott. Az aggódó, szorongó, elkeseredett, kétségbeesett, nyugtalan beteg előtt úgy jelent meg, mint a sötét felhők mögül egyszercsak felragyogó fényes nap, az égen. Lassan, megfontoltan fűzte egymáshoz a szavakat, olyan módon, hogy a betegség, ez a beteget gyötrő, hatalmas szörny eltörpült menten, és az elérhetetlenül távolinak látszó gyógyulás megfogható, elérhető közelségbe került. Hiába ismétlem el szavait, amit a betegek éreztek, átéltek, az csak „élőben”, in statu nascendi volt átélhető, megismerhető. A róla szóló gyógyításiegendák reprodukálják talán leghívebben fenti módon jellemzett fellépését, szavait. A kezelés után (sarokra mért ütések) így szólt rá a gyepen hanyatt fekvő, járásképtelen betegre: „Mit hempereg itt? Menjen dógára! Annyira tetszik itt magának a gyepen hemperegni?! Keljen fel és menjen!” A rosszindulatú daganattól, a ráktól rettegő beteghez szólván, határozottan, mégis szinte mellékesen, könnyedén vetette oda: „Én a rákot csak a folyóba ismerem!” Ettől még lehetett volna szélhámos, ámító, csaló! De nem az volt! Gyerekkorától kezdve kereste a betegség és a gyógyítás titkát. Eleinte csak ráragadt, mondhatjuk, a hagyományos tudás, később /Mészáros Henrik nagybátyjánál — a századelő híres csorvási gyógyító emberénél — malomgépészként dolgozva tudatosan is tanult már. Szlovákiában élt egy ideig, azután megjárta Déi-Amerikát is, spanyol gyógynövénykönyvet bújt, de a valóságban is megismerte az ottani füveket és gyógymódokat, gyógyító embereket. (És itt is, mint mindenütt: a dolgozó ember életét és ezzel az élettel szervesen összefüggő betegségeket.) Életreszóló élményéről „Fű-könyv”-ében számol be: „Felkerestem Buenos Aires külvárosában Pinyeroban 1 öreg olasz embert aki senkinek semmiféle gyógyszert nem adott és a betegeket mégis meggyógyította. Ő megvizsgált engem és én őtet az eredmény az lett hogy más korra is meghívott, az orvosoknak (t.i. két orvos 66
