Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Zuhog a fény (novella)
És íme mégis: ez már a harmadik napjuk ezen a tarlón. Pedig csak egy hold az egész, mégsem akar elfogyni. Pedig kettőkor keltek, még csak virradt, amikor már ott álltak a föld partjánál, és alig pirkadt, amikor már megkötötték a kéveköteleket... Nagy volt a harmat, muszáj volt várni, mert megszaladhat a kasza, és a nedves göcsör- tök szétverhetik vékonyra kalapált élét.. S alighogy nekiláthattak, már zuhogott is rájuk ez a tűz, hogy lankassza őket. Az apa gyűlölettel nézett a párázó rendek felé, letette a bicskát a konyharuha szélére, és hanyatt dőlt a földön a szekér mellett, a küllőrács árnyékában. A megkezdett lucernakévét húzta párnának a feje alá. Arcára tolta a kalapot, és elaludt. Az anya összecsomagolt, ivott néhány kortyot a kannafedőből, inkább csak azért, hogy megnedvesítse tikkadt szájaszélét. Aztán visszaült a szekér alá, és lecsukta a szemét. Kötényére, kendőjére libegtek a lucernalevelecskék. Piros volt az arca, a karja. (Nyilván a bőre a hibás, mert fehér, s a kánikula, hogy nem tűrhet magán hosszú ujjú ruhát. És a toklászok összemarták mindenütt. Csupa karistolás a lába, a keze.) Nem tudott elaludni, csupán a szemét pihentette. A kisfiú fölmászott a bakra, ráhajtotta a fejét a fölforrósodott karfára, és figyelte, ahogy a legyek, bögölyök a ló szomorú szeme köré gyűlnek. Megsajnálta a jószágot, odamászott hozzá. Hajtotta, hessegette a legyeket — de hiába, félelem nélkül vissza- szemtelenkedtek, és dongtak, nyüzsögtek a ló nedves szeme körül, zöldhabos száján. A kisfiú tehetetlen volt. Bánatában visszaült a bakra, és megpróbált szembenézni a nappal. Hunyorognia kellett, végül nem bírta: muszáj volt lehunynia a szemét. „Édes Jézus, küldj felhőt, küldj árnyékot, küldj egy kicsi esőt! Zavarja el a legyeket a ló szeméről, hűsítse le a porzó tarlót! Hogy ne égethesse tovább a nap anya karját! Hogy csöndes szóra bírja apát! Hát küldj egy kicsit esőt, édes Jézus!” Elbóbiskolt. (Magdaléna néni egyenes tartással, összezárt lábbal ült a hokkedlin, az anya visszatette a fedőt a fazékra, a keresztbe tett fakanálra. A kisfiú elbőgte magát a légypiszkos villanykörte alatt. „Én nem akarok Jézuska lenni ...” „De miért nem, kisbogaram? Majd felöltöztetünk fehér selyemruhába, és arany glória lesz a fejed fölött!” Magdaléna néni előre hajolt, súgta a szavakat, nyújtotta fehér kezét, hogy megsimogassa a kisfiú szőke haját. „De én nem akarok ...” A kisfiú az anyára nézett segélyt kérőén. „Mért vagy ilyen makacs, kisfiam, nem akar neked senki rosszat, ez kitüntetés inkább.” „Ejnye, hát nem ismerek rád! Te lennél az a nagyfiú, aki már ministrál is, és aki csak úgy fújja a latin szöveget? Akit még a kanonok úr is megdicsért a múltkor? Hát ha így pityeregsz, akkor én nem is hiszem el, hogy te ugyanaz a kisgyerek vagy!” Magdaléna néni ingatta a fejét. „No: ugye leszel kicsi Jézus jövő vasárnap ... ugye eljössz holnap próbálni.. . Azt mégsem akarhatod, hogy kicsi Jézus nélkül maradjon a mennyország! Képzeld csak el: a sekrestéyben már készítik is a bácsik meg a nénik! Már megvarrták a Szűzanya ruháját is, az angyalkákét is ... A Jézuska patyolatselyem ruhája is elkészült már, s az arany glória is . .. Hát nem akarhatod, hogy kicsi Jézus nélkül maradjon a mennyország ... Gondold el, hogy megörülnek majd az elsőáldozók, amikor bejönnek szentmise után a sekrestyébe! Hogy ott van a Jézuska is, és mosolyog rájuk, megáldja őket!” Magdaléna néni magához húzta a kisfiút, simogatta a haját, finom mozdulatokkal törölgette a könnyeit. A kisfiú virágillatot érzett. Szeretett volna elszaladni, ki a konyhából, ki az udvar estéjébe, a disznóröfögéses homályba, a kert legtávolabbi zugába, hogy elrejtőzzön mindenki elől. „Válaszolj szépen, kisfiam” —az anya csöndes hangja újra könnyeket varázsolt a kisfiú szemébe. Pedig már nem akart sírni. Akarattal szorította szétremegő száját. „De én nem vagyok Jézuska ... én kisfiú vagyok!” Magdaléna néni az anyára nézett, és elmosolyodott. „A szentem ... milyen szerény ...” — 32
