Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Zuhog a fény (novella)
és magához ölelte újra a kisfiú fejét, melléhez szorította, ringatta kicsikét. „No .. . hát a Jézuska nem sír ... a Jézuska mindig mosolyog ... és szót fogad ...”) A kisfiú fölriadt. Látta, még alszik az apja, és anyja keze is mozdulatlan az ölében. A ló is épp úgy tapogatta pofájával a kocsideszkák közé szorult lucernalevelecskéket, mint az imént. A legyek is ugyanúgy lakmároztak csipás, bánatos szemén. (Az elmúlt vasárnap mégis Jézuska volt a kisfiú. Fölvirágozták a templomajtót, a gyóntató folyosót, az egész sekrestyét. Őt Magdaléna néni öltöztette át a raktárban. Kicsi rúzzsal megpirosította sápadt arcát, megfésülte szőke haját. „Szép vagy.“ Magdaléna néni megcirógatta a kisfiút. Középre kellett állnia, az aranysugaras, redőkbe gombostú'zütt selyemlepedő elé. A Szú'zanya mellétérdelt. Kék és fehér ruhája volt a Szűzanyának, fején virágkoszorú. A kisfiú alig ismert rá Eszterre. Kifestették a szemét, a száját, bepúderozták az arcát. „Szevasz” — motyogta szégyenlősen. „Neked is megpirosították az arcod?” — Eszter kuncogott. „Figyelem!“ A templomban szétgörögtek az orgona utolsó hangjai. „Azonnal nyílik az ajtó ... “Magdaléna néni a sekrestye közepén állt, kezét, mint a karmester, fölemelte. „De ez most nem sekrestye, hanem mennyország ... Igaz?” Magdaléna néni bátorítóan mosolygott. „Angyalkák, az ujjamat figyelni! Amikor intek, akkor kezdetek ... Olyan tiszta hangon, ahogyan csak az igazi angyalkák tudnak énekelni!” Magdaléna néni már suttogott, a sarokba hátrált. A kisfiú fölpislogott az angyalkákra. A kék ruhafelhő mögött izgett-mozgott göndörített hajuk, selyempapír szárnyuk. „Kezdődik” — súgta Eszter, és imára zárta a kezét. Elöntötte a sekrestyét a némaság, amikor kinyitották az ajtó szárnyait. Magdaléna néni intett az ujjával, és az angyalkák árvalányhaj hangon énekelni kezdtek. A kisfiú elpirult. Szégyellte magát a fehér selyemruhában, szégyellte a fejére erősített aranypapír glóriát. Félt, hogy fölismeri valaki a tátott szájjal bevonuló elsőáldozók közül, hogy fölismeri, és rámutat: hiszen ez nem is a Jézuska! Magdaléna néni önfeledten bólogatta a ritmust, szeme ide-odarebbent, aztán —amikor újra fölsorakoztak az elsőáldozók — kezét fölemelte, és egy ujjmozdulattal leintette az angyalkákat. A kisfiúnak torkában dobogott a szíve. Most neki kell megszólalnia, köszönteni kell az elsőáldozókat. Lepillantott a Szú'zanyára. Eszter pislogott, akár egy hajasbaba. Tovább már nem lehetett várni. Látta: Magdaléna néni némán mondja a szavakat. És akkor megszólalt a kisfiú. A hangja elvékonyodott, mégis mondta, egyre hangosabban: „Köszöntelek benneteket ezen a szép napon, mely életetek egyik legszebb napja!”) Az apa nyögve tápászkodott föl, a lucernát a ló elé dobta a saroglyába, odament a kannához, és megivott egy teli kupa vizet. „Máma be kell fejezni, ha a fene fenét eszik is!” Az anya nem válaszolt, újracsomózta fejkendőjét, végignézett hólyagosra pirult karján, kalászmarta lábszárán. A kisfiú leugrott a kocsiról. Az apa már arrébb ballagott, a tarló közepén, vállán a nagygereblye. Az anya is megindult a vágatlan rendek felé. „Hozzad a kannát. Aztán nekem ne menj olyan közel a kaszához! Úgysem tudjuk elkerülni apádat!“ A kisfiú bólintott. Csúsztatta meztelen talpát a tarlón, ahogy az apja. De neki néha föl kellett kapnia a lábát: megszúrta a törzs, a göröngy, a tavalyról maradt kukoricatarack. A búzacsonkok közt gyíkok villantak, itt-ott szöcskék, bogarak, lepkék. Az ég kékje fehérré fakult a kíméletlen sugárzásban. „Csak egy kicsi esőt küldjél, Jézus Krisztus, csak egy kicsikét... Muszáj... Neked semmi ez a csoda, de nekünk nagyon kellene most.” Minden lépésnél harsogott a kaszasuhintás, aztán —akár pára lenne — szétfoszlott a harsogás, hogy a következő lépésnél újra megéledjen. Minden lépésnél a földre szé33
