Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Végh Antal: Tengeren túl, magyarok közt (útirajz)
nagy hűtőházban, amelyet egyetlen asszony kezel, olyan rend és tisztaság van, mintha az egész terem egy ragyogó, tisztán tartott, gondosan megtörölgetett pohár lenne. Senkinek semmi gondja, csak a munka, az imádság, amely itt együtt adja a megelégedettséget, a boldogságot. A külső világ dolgai alig-alig szüremlenek be ide. A farmnak saját temetője is van, amelyikbe csak az itteniek temetkezhetnek! A tánc, az alkoholfogyasztás egyformán tilos! A televízió is, hiszen az az ördögé. Az ördögé a tudomány is, ezért nem végezhet a fiatalok közül egyetemet senki. Ami tudomány ide kell, az megvan az öregeknél. Például: a libáiknak a saját laboratóriumukban különleges füvet kísérleteztek ki... Csak eljövőben vettem észre, hogy az a szép fasor, amelyik már a nagy műútról is messzire látszik, a házak között levő fák is — kisebbek, nagyobbak egyformán — mind, mind szomorúfűz. Tar Mihályné vett két nagy hízott libát nylonba csomagolva. És egy nagy doboz keményre fagyott libamájat is, meg egy üveg szép, sárga, kristályosán ragyogó libazsírt. Csak ő, egyedül ötven dollárt fizetett. Eljövetelünkkor is egymás után érkeztek a kocsik. Mindenki vitt innen valamit. Ha mást nem, annak a szép, hosszú, szomorúfűz fasornak a látványát és emlékét. Délután a gyerekek a ház előtti téren játszadoztak. Egyes-egyedül a tanítónénijük nem tagja a közösségnek. Ő valamelyik kisvárosból jár ide naponta. De mielőtt alkalmazták volna, írásbeli nyilatkozatot tett: semmi olyat nem tanít a gyerekeknek, ami ellentétes lenne a közösség szellemével. így aztán jóformán csak írni, olvasni és számolni tanulnak meg az itteni gyerekek. Nem szabad, hogy sok mindent megtanuljanak, nehogy a tudás — a felesleges — megzavarja a boldogságukat. Szépen, csendben, fegyelmezetten, szomorúan játszadoztak. Milyen különös a sors, hogy éppen őket választotta ki erre az életre! A „Community Farm”-nak a környéken igen jó híre és nagy tekintélye van. Akár üzleti, akár emberi vonatkozásban! Itt nem csapnak be senkit; senkit, saját magukon kívül. Ez a gazdaság sohasem fizetésképtelen! Bármikor, bármilyen számlájukat azonnal kiegyenlítik. Csak azt a számlát soha, amelyikben az önmaguk, a teljes emberi élet iránti adósságukat kellene számon tartaniuk. Mennyi torzulása a világnak! Mennyi kétségbeesett védekezés szegénység, gazdagság, bűn, kárhozat, öröm és félelmek ellen. Hát ezért inkább olyanok legyenek a téeszek, mint otthon nálunk — a java — mint ez itt... Alighogy eljöttünk a tanyáról, szinte egyszerre és egyformán megéheztünk, még útközben. Hiába volt ott a csomagtartóban a két nagy, kövér, levágott liba ... Találtunk az út mellett egy falatozót. Elég sok van a nagy főutak mentén. Ezekben kávét lehet inni, mindenféle hűsítő italt, és van ennivaló is. Szeszt még csak nem is látni; persze csak az ilyen helyeken. Amerikában a kólát vedeli mindenki. Naponta 5—6 Cola járja. Óriási üzlet ez, most már szinte propaganda se kell neki. Mindenki issza, de senki se tudja; miből van, hogyan csinálják? Az titok. A kólától nincs nagyobb divat Amerikában. De Amerikában nem találni olyan helyet, ahol a kólát nem hidegen adják. Nálunk is iszogatjuk már rendesen, de még csak meg sem közelítjük azt az irdatlan nagy „kóla-kultuszt", ami itt van. Először már diákkoromban hallottam otthon a kóláról, az ezerkilencszázötvenes években. Az egyik szemináriumon azt tanultuk, hogy az amerikai imperialisták koka- kólától lerészegedve készítik elő a harmadik világháborút. Attól kezdve nekem a kóla mindig is a gonosz imperialistákat, a testi-lelki fertőben élő nyugati világot jelentette. Mígnem aztán nálunk is megjelent a koka-kóla, anélkül 15
