Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 2. szám - Végh Antal: Tengeren túl, magyarok közt (útirajz)
Ha már itt vagyok, tartsak velük az ebédnél! Közös, nagy éttermük van, otthon senki sem vezet háztartást, senki sem főz, felnőtt és gyerek, kicsi és nagy, öreg és fiatal egy koszton; reggeli, ebéd, vacsora közös. Bár a református vallás törvényei és szokásai szerint élnek, hivatásos, „tanult” papjuk nincs, a lelkipásztori teendőket vagy az öreg, vagy valamelyik éltesebb férfi látja el. Mire az ebédhez ültünk, már csaknem mindenkit ismertünk, és minket is ismertek az emberek. Nem szokatlan látvány itt a vendég, és aki éppen az étkezés ideje alatt érkezik, azt az asztalhoz invitálják. Megjöttek ebédre a gyerekek is az iskolából, mind egyformán vékonyak, feltűnően sápadt, csenevész gyermekek. A ruházatuk egyforma, mintha állami gondozottak otthonában lennénk. Az ebédhez harangszó hívja a népeket, ott a harang egy haranglábon az étkező és a templom között. Mielőtt az evéshez fogtunk volna, az egyik prédikátor a bibliából János evangéliuma 9. részének 4. versét olvasta fel. „És megmondaték nékik, hogy a földnek füvét ne bántsák, se semmi zöldelőt, se semmi élőfát, hanem csak azokat az embereket, akiknek homlokukon nincsen az Istennek pecsété.” A felolvasást ima követte, a könyörgés főként annak érdekében szólt, hogy mindnyájukon hadd látsszon az a pecsét... Ezt mindenki — gyerek, felnőtt — lehajtott fejjel hallgatta végig. Aztán közösen elmondták a ,,Miatyánk"-ot. Senki nem kérdezte meg tőlünk, hogy vajon mi hogy állunk az ,,Úr“-ral. Könnyű paradicsomleves volt, mindenki annyit szedett a tálból, amennyit csak akart. De senki nem szedte a tányérját tele, és kétszer sem szedett senki. A leves után sós burgonyával halat ettünk. Ezt már adagolva adták. Utána mézestészta, tányéron hozták, mindenki annyit evett, szedett a tányérról, ami neki kellett. Egy-két szeletnél többet nem evett senki. Aki ezen az ebéden estig el bír dolgozni — traktorosok, jószággondozók — az irigylésre méltó! Pedig ők se ettek mást. A felnőttek is — a gyerekekhez hasonlóan —vékonyak, sápadtak, egyikükön-másikukon úgy lötyögött a ruha, mintha a szél menten le akarná fújni róluk. Az is megesik olykor, hogy valakik elhagyják a közösséget. Ehhez bárkinek joga van. A kilépések leginkább akkor következnek be, ha a fiatalok nősülnek, férjhez mennek, de nem idevalósihoz. Az ilyesmi azonban elég ritka. Mert: ha egy itteni lánynak udvarol egy „kinti” legény, akkor ő csak úgy járhat ide be, ha az elnöknek előbb bemutatkozik, az elnök kinyomozza, miféle ember a „jelölt”, aztán vagy jóváhagyja a közeledést, vagy sem. Ugyanígy, ha egy lány levelet kap, az előbb az elnök kezébe jut, ő bontja fel, elolvassa, aztán maga dönti el; olyan levél-é az, hogy a címzettnek is oda lehet-e adni? Ha igen, megkapja, ha nem; elégetik. Újságot nem járatnak, tévéjük, rádiójuk nincs. — Könyvek sincsenek? — Könyv? Hogyne volna! Ahány család, annyi könyv! A biblia! Szabad időben mindenki ezt olvassa. — És ha magukról valaki írna egy könyvet, vagy egy újságcikket, azt sem olvashatnák el azok, akikről szól? — Előbb elolvasnám én, aztán majd megmondanám, hogy az emberek kezébe való-é?! — A fiatalok sose lázadnak? 13
