Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)
alak nemcsak ezeknél, hanem más típusú fejfák esetében is kimutatható, sőt az ún. főtől való fák jelképesen a halott családi helyzetét (férj, feleség, gyermek) is jelzik. A kutatás ma még nincs lezárva, és a díszítésmód értelmezése sem tekinthető véglegesnek. A festett asztalosbútor egyik központja volt Vásárhely (ezzel már foglalkoztunk) és a vele legrokonabb Békéscsaba, továbbá Debrecen. E helyeken a virágozás és a színes festés volt a fő díszítésmód, a faragás teljesen alárendelt jelentőségűvé vált; még az áttört bútorokat is (pl. ilyen a falutükör) színesre festették és virágozták. A népművészet csúcsait jelzik a már említett paraszti „trónok”, vagyis családfői gondolkodószékek, továbbá a polgárias tükrök. Még ahol egyáltalán nem volt színes bútor, ott is legalább a virágos falitékákat tették a falra dísznek, ill. szekrénykének. Külön kell szólnunk a tiszafüredi bútorstílusról, mely Eger befolyását tükrözi (Egerrel előzőleg szintén foglalkoztunk már); ugyancsak itt maradt fenn — feltételezhető folyamatossággal — ezer éven át a fanyeregkészítés, és a legrégibb (1838- ból való) füredi szék támláján elöl-hátul olyan indás ornamentikát találunk, mely az említett nyergek díszeire emlékeztet. A tiszántúli kerámia már a 19. század első felében eljutott az új, színes, virágos stílusig, kiemelkedő központjai (Mezőtúr, Karcag, Nádudvar, Debrecen, Tiszafüred stb.) és név szerint ismert mesterei, művészei (a debreceni Török Ferenc, a mezőcsáti Rajczy Mihály) országos viszonylatban is az élvonalban helyezkedtek el. Az utóbb bekövetkezett hanyatlás ellenére nagyobb fazekasközpontokban egész dinasztiák, egyéniségek (a tiszafüredi Katona Lajos és Zsigmond, a nádudvari Fazekas-család, a mezőtúri Badár Balázs, a karcagi Kántor Sándor és mások) fejlesztették tovább a hagyományt, sőt újításokra is telt erejükből! Az említett központok termékeit különben is a sokoldalúság jellemzi, ezekben a műhelyekben szinte minden olyan hagyományos vagy új edényt el tudtak készíteni, melyet akár használatra, akár pedig dísznek vásárolt a polgárosodó mezővárosi parasztság. Ezeket nemcsak változatosan díszítették, hanem még emberábrázolással és egyéb alakos megoldásokkal is sikerrel kísérleteztek. Ezek a mesterek már a múltban önerejükből is félig vagy egészen népi iparművészekké tudtak válni. Legrégiesebb talán a nádudvari (de egyebütt is megtalálható) fekete kerámia, melyet égetnek- füstölnek, majd fényesre törlik és kaviccsal karcolják. Az említett Fazekas család még ezt a viszonylag régies kerámiafajtát és technikát is sikerrel fejlesztette tovább, pl. a hagyományos szűrőtál mellett Fazekas Lajos népművész új formákkal (ún. a kalapos vagyis fedeles korsó a hagyományos edény továbbfejlesztése) jelentkezett, egyébként változatos termékei (kanták, gyertyamártók, korsók, fűszertartók, különféle merítő és tároló edények stb.) már nem megrendelésre, hanem lakásdísznek készülnek. Györffy István hatására Karcagon előbb felújították a régi hagyományokat, majd Kántor Sándor, a népművészet mestere, nemzetközi nagydíjas, ezeket továbbfejlesztette, sikerrel átvitte polgári környezetbe. A tiszafüredi Katoná-k már a múlt század végén sikerrel birkóztak meg az alakos ábrázolással, a cserépszobrokkal is. A mezőtúri Badár Balázs pedig egészen tudatos mester volt, műfazekasnak mondta magát; ő a történeti, valamint a korabeli népi és iparművészeti hatásokat egyaránt befogadta; újító és igazi egyéniség volt; tanfolyamokat tartott, és az ő műhelyéből indult el többek között Gorka Géza is. A két háború között jóbarátságba került Móricz Zsigmonddal, aki gyakran meglátogatta; egy 1940-ben írt Céhláda c. beszámolójában így jellemzi Badár Balázst: „ ... negyven éven keresztül változatlanul új és népszerű tudott lenni...; mikor evvel a hosszú, sovány, aggódóan kedélyes, sároskezű és tiszta gondolkozásé emberrel beszélgettem, folyton az volt az érzésem, hogy költővel beszélek. Ő maga még nagyobb hatást tett rám, mint a művészete.” Túrkeve határában a 15 éves háború idején (1591—1606 között) pusztult el Móricfalva, melynek helyén faldíszül szolgáló tányért találtak; színes és mázas darab, öblében négy szirmú, felül- nézetben ábrázolt virággal. Itt tehát már századok óta művészkedtek a tálasok. A hímzésre azonban még ennél is régibb adatunk van; 1470- ben egy gazdag jobbágytól Balmazújvároson 8 hímzett kendőt, 3 himet, ill. betétet és 2 szőttes fejkendőt raboltak el. Az úri hímzésekre emlékeztető színes szőrhímzés elsősorban itt: a Nagykunságban és közvetlen környékén maradt fenn; ez a nála fiatalabb szűr- és szűcshímzések színeit és mintáit is erősen befolyásolta, sőt eleinte a szűrnek is éppúgy csak az alját hímezték, mint korábbana párnavégeknek is, csak később borította el a virágozás. (A szőr- hímzéses párnavégek egyébként sokáig a menyasszonyi kelengyéhez tartoztak, és „virágkorukban” éppúgy a világos és sötét színek árnyalása volt rájuk jellemző, mint később a kun szűrhímzésekre is.) Az alföldi szűrök egyébként a leghosszabbak, ugyanakkor a gallérjuk a legkisebb. Majdnem egyetlen díszítőelemük a virág: Debrecenben inkább a tulipán, Biharban pedig a szegfű. Míg a debreceni szűrt asszonyok, a kun ruhadarabokat mindig a férfiak hímezték. Egyébként színben és technikai kivitelben is meglehetős különbség volt a kun, a debreceni és a bihari cifraszűrök között; ezekről érdemes néhány szót ejtenünk. A debreceni-hajdúsági cifraszűrt a 19. század első felében még zöld posztóval szegték és piroszöld posztócsipke díszítette. A virágok — főként a tulipán — pirosak voltak, a levelek zöldek. Kedvelték a fekete szűrt is, ezt kávé- vagy drappszínű posztórátéttel vagy hímzéssel díszítették. (Érdekes, hogy a korábban színes békési és kun 93
