Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XII. Nagykunok, hajdúk, sárrétiek, nyíriek, a folyók között és a hátakon lakó magyarok)

kizárólagosan a pásztorművészethez. Lássuk először ezeket!

A századforduló után kialakult népművészeti kutatás a múlt század végi romantika ellenhatásaképpen túlságosan is nagy szigorral lépett fel, és^hovatovább csak az egyszerű — többnyire mér- tanias — karcolatokat, továbbá a szaru-, csont-, bőr- és fadíszítést tekintette igazán népinek, régiesnek. Ma már ezen is túl vagyunk, de mi meg gyakran éppen ezekről a régiségekről feledkezünk meg!

A különben minden más népművészeti ághoz hasonlóan fejlődőképes bőrművesség valóban ősrégi és „sokágú” (itt a szó eredeti értelmében): bőrből tarsolyt, tarisznyát, lószerszámot, bukszát, dohányzacskót, késtokot, övét és még sok minden mást is készítettek, ill. azzal vonták be pl. a (csikóbőrös) kulacsokat, fonták az ostornyelet stb. A bőrtarisznya fő dísze a fedél: ez állat fejbőréből készül, rajta marad a füle, ellenben a szemét piros vagy kék posztóval fedik (miként a halottak arca sem maradt régebben fedetlen). A kis késtokot is domborított mintákkal, szurkálással díszítették, sőt csipkézett ún. bőrpillangó is volt rajta. A bőrerszény még díszesebb volt: szirony- nyal, vagyis puha, keskeny és színes bőrcsíkokkal hímezték és kis csontkupáncsok (kocka és henger, ill. gyűrű alakú karcolt díszek) is lógtak rajta. Talán még ennél is díszesebb volt (a különben hasonló módon készült) dohányzacskó, népiesen: kostökzacskó. A bőrművesség csúcsát azonban a sallangos, fémveretes lószerszámok képviselték, ezek közül is a debreceni ötösfogaté volt a legszebb. (A mostani fogathajtó versenyeken ennek hagyományait újították fel; a szép, díszes szerszámokat külön is díjazzák.) Különösen jeles mestere mindennek Kathy László népművész.

Egyébként bőrrel, ill. szíjjal fonták be az ostornyelet és a csapó fonása is külön művészetet kívánt; egy-egy ostor készítése napokig is eltartott. A szironyozás más művészeti ágakban sem ismeretlen, a sallang pedig olyan általános dísz, hogy nemcsak kantáron, hanem csengőszíjon, sőt még a tarisznyán is megtalálható.

Hasonlóan régiesek és az előzőeknél ismertebbek is a különféle csont- és szarumunkák. A hagyományos, és többnyire mértanias vésésű kis csontkupáncsokat előbb említettük; az egész Alföldre és így a Tiszántúlra is elsősorban a csontberakás (intarzia) a jellemző: pásztori eszközök (ostornyél, bot, doboz, borotvátok stb.) felületét sűrűn telehintik apró figurákkal, ezeket nem illesztik egységes szerkezetbe, és a figurák sem arányosak, hanem tetszőlegesen sorakoznak egymás mellett, alatt a pásztor készségei, a betyárok fegyverei, a távoli templom, a természeti környezet és kivételesen emberi alakok is! Néha található csak egy-egy ostornyélen kimódoltabb virágos ág. Az alakokat csontból, műanyagból, esetleg rézből vágják ki, utána helyüket kivésik és apró szegekkel erősítik fel.

A csont vagy szaru lőpor-, rühzsír- és sótartók díszei általában régiesek, így joggal váltak nevezetesekké a rozettás, mértanias karcú lőporszaruk. A só- és rühzsírtartó, továbbá a még nagyobb felületet kínáló és könnyebben is díszíthető ivó- és kanásztülök részben megtartotta (főként csak a széleken) az egyszerűbb díszeket, részben már

— az úri hímzés, továbbá a népviseleti hímzések hatására is, ill. velük kölcsönhatásban — a virágosabb és a díszesebb mintákat vették át, nem egyszer majdnem az egész felületet virágos ágak fonják be. A kürtön vagy tülkön feltűnnek ember- állatalakok, eszközök és egyéb motívumok is, de lehetőleg nem a központi helyen. Méltán keltett nagy érdeklődést a főként szarutárgyakra karcolt egyszerű fa, ágai között a Nap és a Hold; ezt kutatóink egy része azonosította a mesebeli égigérő fával, ill. Diószegi Vilmos kutatásai után a sámánok (táltosok) fájával. (Hasonló régiségnek tűnik a szirony, ill. a karikásostor szíjfonata és a nyél összeillesztésének módja, melyhez hasonlót hozzánk legközelebb csak Belső-Ázsiában találunk, ahol a pásztorok szintén az övükön hordják a kisebb készségeket.)

Érdekes, és ma még kevéssé megnyugtatóan tisztázott, hogy a Dunántúllal ellentétben, az újabb stílusú alföldi pásztorművészet nagy körzetenként (pl. Bihar, Hortobágy, Felső-Tisza) eléggé eltérő, holott zenében, táncban és a népművészet más ágaiban is inkább az egység a jellemzője. A szakemberek főként a faragás és a csontberakás terén észlelnek különbségeket. így pl. a sárréti pásztorművészet 1860 után kezdődő második szakaszában a szaruból készült sótartókat és rüh- zsíros kupákat 8-szögletűekre formálták, ugyanígy osztódott az ornamentika is, ekkor tűnt fel a virágos, sőt néha gyökereivel együtt ábrázoltfa, továbbá a virágos címer, melyet bősz oroszlánok tartanak, máson egy juhász szamaragol, mellette a kutyája! A Hortobágyon is megbirkóztak hasonló feladattal: a tárgyakon vásárban kalapot válogató pásztor, másutt vadkacsára lövő vadász tűnik fel, de általában a laza és csupa virágokból álló kompozíciókat kedvelték jobban. A Felső- Tiszán mind a sótartókra, mind pedig az említett tülkökre egységes és folyamatos díszítményt karcoltak rá: egy középpontba helyezett virágból oldalt indák ágaznak és ezek a hengeres felületet egészen körülölelik. Ezek a virágok emlékeztetnek a legjobban az úri hímzésekre, sőt esetenként a templomi mennyezetek festett díszeire is! (A művészi hatást még választóvízzel

— salétromsavval — is tovább fokozták.)

Az Alföldön a fafaragás — ez az anyag „hiánycikk” lévén — nem túlságosan fejlődött ki. De a helybeliek által annyira szégyellt és gondosan elpusztított remek harangtornyokon kívül néhány szóra a fejfák és a színes bútorok is érdemesek. A szatmári csónak alakú fejfák a kutatókban emberalakok benyomását keltették: „Havas téli napon döbbenetes hatást váltanak ki, mintha bálványok sorfala közt haladnánk végig” — írja Dömötör Tekla. (Magyar népszokások. Bp. 1972. 62. old.) Ugyancsak ő talált hasonló, de jóval kisebb fejfákat az ausztriai Őrségben is. Az ember92