Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Szigeti Lajos: Ötvenéves gyerekarccal (Tornai József: Fejem alatt telihold)
SZEMLE ÖTVENÉVES GYEREKARCCAL Tornai József: Fejem alatt telihold Szinte kérlelhetetlen önmagával szemben, most megjelent kötetében is így fogalmazza meg a vágyat, a parancsot Tornai József: „Elmenni oda, ahova nem lehet.” (Elmenni oda). Ez a lehetetlennel is szembeszegülni akaró, Adyra emlékeztető „mégis-morál” hatja át új verseit. S bár — önmagát is „becsapva” — a kötet záróversében azt vallja: „nem mehetek”, a negyvenhat verset és „A kiűzetés angyala” című prózai önvallomást tartalmazó kötet egésze mégis a vállalkozás sikerét bizonyítja. Mire vállalkozott a költő, milyen belső parancsnak tett eleget? Hol az a „tér”, vagy épp „idő”, amelyet az „oda” határozószóval megjelölt? A „kiűzetés” előtti állapotba próbál meg visszatérni, mint írja: „visszamegyek kisgyerek-báb- koromba” (A dombok szeme). Újraélné tehát az „Aranykapu” című kötetben hangsúlyozott drámát, amely — mint Csoóri Sándor írta— nem más mint „kiűzetés a gyerekkorból, az ifjúságból, kiűzetés a szerelemből, a természetből”? „Ismétlés” lenne csupán e kötet? Hiszen e költőiemberi dráma nem új sem Tornai, sem kortársai, sem az elődök költészetében. József Attila azt állította: „A költő olyan, mint a kisgyerek”, s a felnőtt szorongásainak alapját a gyerekkorban kereste, oda vetítette vissza. A Nyugat nagy nemzedékének költői (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád) szinte „menekültek” a gyerekkorba. Ady pedig — akit mintegy önigazolásaként idéz is egy korábbi kötetében Tornai — így írt: „A vívódó, nagy intellektussal porban fetrengő gyermek-lelkiállapotba hulló talentum: ez az igazi lírikus.” Tornai kötetében azonban néha már túlzónak látszik a gyermekmotívum hangsúlyozott- sága, s az olvasóban önkéntelenül fölmerülhet a kétely is, mint Adyban is fölmerült egykoron, s egyik költőtársáról szólva így „berzenkedett”: „unom mindenkinek azt az ötletét, magyarázatát, hogy ő megmaradt gyereknek, holott mindenki megmaradt titokban” (kiemelés tőlem Sz. L.). Tornai — jóllehet, „ezt” az Adyt nem idézi — véleményünk szerint elkerülte e hibát s a költőelődre visszautalva mintha válaszolna is Adynak: „betűidre düllesztem a szemem, te még / elhiteted velem / mindent titkosan élő kisfiú-koromat / s hogy buta / férfi-díszleteim/ mögött mégis maradtam annak, / ki a mindenség- ben szaladgált / a faluvégi homokvágás sárga kórói között / térdenalul-érő kisgatyában” (Ady könyve, a kiemelés tőlem, Sz. L.). Részben tehát újra is éli Tornai a gyerekkorba való visszavágyódás élményét, s így leginkább az Aranykapu című kötetére utal vissza, de egyúttal tovább is mutat, mert ugyanakkor a Kiszakadva című kötetével is perel. Míg az Aranykapuban csak a vágy fogalmazódott meg, itt: a Fejem alatt teliholdban vissza is talál Tornai a gyerekkorba. Az „elveszített gyerekkort” most sikerült felfedeznie. Mert bár helyet kapott e kötetben több olyan vers is, amely a „kiszakadás” élményét, tragikumát sugallja, amelyben a jól ismert nyugtalan idegzetű költő nyilatkozik meg (Egy táj elsiratása, Ó szerelmem , első kiszakadásom, Napfogyatkozás), a versek nagyobb része mégis inkább a teljességigényt, az egység-élményt, a költői önkeresés eredményét hangsúlyozza. A teljességigényhez vezető út szükségszerűen i,ismétlésekkel” terhes: az ismétlés korábban is fontos eleme volt költészetének. Most azonban, mintha veszített volna funkciójából, akkor, amikor már verseimet is ismételni látunk. A Kiszakadva című kötet egyik súlyos versének címét most egy új vers fölé írta, s bár a mostani Semmiből semmibe markánsabb, erőteljesebb a megelőzőnél, mégsem indokolható a címismétlődés! (Vajon egy Tornai-Összes melyik verset tüntetné fel e címmel?!) Az ismétlés szerencsésebb alkalmazásának lehetünk tanúi a hagyományos motívumok megőrzésében. A két alapvető motívum — „gyermek”, „nyár” — köré szerveződött, a korábbiaknál szűkebb spektrumú kötet a költői útkeresés letisztulását jelzi a már jólismert_ korábbi költői tartalmak találó integrálásával. így például Tornai sajátos mítoszteremtő kísérleteinek nyomát is fellelhetjük. Egy korábbi versében írta Tornai: „a szépség nyomában egy istennel sétálok”, s most is istenek, démonok, behemótok világát járjuk az új kötetet olvasva (A szomorúság démonai, Gyerekek és gabonák istene, Három világszörny, A behemóttal szemben). Az istenek: „a gyerekek és gabonák istene” vagy „a vér döngő istene” (Az ihlet sötét és világos foltjai) pedig már a tájba, a természetbe vezetnek bennünket újra és újra. A természet mindig is meghatározó szerepű volt Tornai lírájában. E kötetében azonban még fokozottabb hangsúlyt kap, hiszen a vállalt feladat, a költői önkeresés szimbólumává lesz nemegyszer. A költőhöz szóló „kis levél-hangok” nem pusztán önmagukért értékesek — „követhetetlen szisszenések; otthoniak" —, de példát is jelentenek, hiszen „akácerdős rögből, anyai kötényből / ki nem szakadtak”; rájuk hagyatkozva tudja megfogalmazni gondját a költő: „otthontalanságom: istenem, / tettenérlek kíván- kozásaimban: / nem vagyok tökéletes, de reme78
