Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Szepesi Attila: Az éjszakára
gésed / tökéletes a beleimben.” (Az otthonta- lanság elégiája). Az otthontalanság feloldására törekszik, amikor visszatér a tájba, egy gyerekkori nyárba. A köteteim s az azt magában foglaló Egy táj elsiratása című vers látszólag otthonosságot sugall: „Néztem ezüstnyárfáit, / hallgattam esőjét, / teliholdját fejem alá tettem / éjszaka.”, valójában egy kegyetlen felismerés, titok: a „szomorúság” hordozója a táj. Tornai panteiz- musa egy sajátos fordított panteizmus: e versekben nem a boldog feloldódás állapotát rögzíti, hanem szomorúsága, a táj-adta szomorúság okát, ,,a sikföld teremtett homok-titkát” (Elmenni oda) faggatja. A természet, a táj titka pedig erősebb, megfejthetetlenebb még a költőénél is. A természethez képest nincs szava a költőnek: „Minden beszél. Mennyi nyelv, / fű-nyelv, akác- tüske-nyelv, látóhatár-nyelv, / átváltozás-nyelv, bíbiclábnyom-nyelv / az iszapon. Egybeforradok velük, / beléjük habzók, de csak a szavam bugyborékol, / én elfoszlok nyelvtelen, reménytelen.” (Nyelvtelen, reménytelen). Nyelv és valóság, a költői szó ereje és hitele — most is alapkérdései Tornainak. Nem véletlen, hogy az Ezüsthalott mottójául épp ezt idézi Nagy Lászlótól is: „Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség”, s nem véletlen, hogy a kötetet záró „A kiűzetés angyala” című prózai szöveg pedig ezzel a kétellyel kezdődik: „Hogy mondjam el az életem éppen most, amikor csalódásom olyan nagy a nyelvben, irodalomban s főként önmagámban?” (a kiemelés tőlem, Sz. L.). Tornai mindig is ellentéteiben látta, fedezte fel a maga számára a világot, most az egész kötetet áthatja egy jellegzetes ellentét, ellentmondás. Egyfelől kételkedik a költői szó erejében, másfelől mégis megkísérli a lehetetlent: megfogni a kiűzetés pillanatát. ,,Á kiűzetés angyala” is erre épül. Micsoda kitárulkozás, micsoda önfel- fokozás ez a prózai önvallomás! Felvillannak benne az ősök, az eredet: „apámé bennem, ami életérzékelés, gyönyörvágy, kifejezési önkívület .. . anyámé hát minden hajlandóságom, hogy kivonuljak a világból, hogy filozófiailag fölébe kerekedjek — hogy megemésszem hiábavalóságát”. Rálel „szigorú” nemzettudatának, a kisebbségek iránti elfogultságának gyökerére, felidézi az első verset, az első szerelmet, az első csalódást s a „betöretés, az elnyomottság” kezdetének pillanatát is, hogy újraélje a drámát: „Az igazság az, hogy Harasztitól nem tudtam elszakadni. Kiszakadtam belőle, elvesztettem a haraszti nyarat, sírtam, kiabáltam ettől a kiszakadástól, melyben millió nemzedéktársam osztozott Dél- kelet-Európában.” Az immáron nem csupán egyéni tragédia újraélése adott lehetőséget a költőnek: „megvillant valahol az idegeimben az a kiolthatatlan, gyerekkori, haraszti nyár. Megvillant, aztán újra eltűnt.” — Szerencsésebb lett volna a kötet elejére helyezni e prózai önvallomást, mert a vágy, amelyről ebben szól, a kétely, amelytől ebben tart — a versekben lesz „valósággá”, oldódik fel lírai módon. A versekben már nem csak a gyermek- és felnőttvilág ellentmondása rajzolódik ki, de sokkal erőteljesebb is a fájdalom, mint a múltba költözött költőtársakhoz szóló sorokban is: „De tudtam: nem vagyunk már kicsik, és szív- fojtogatóan fájt az éden elvesztése” — sóhajtja Nagy Lászlóra emlékezve; Kormos István halálára írott versében pedig: „göröngy-arccal is, szívemre / gyerek-tisztán tündökölsz te.” A prózai önvallomással szemben mégsem csupán e lírai módon fölerősödött fájdalom a versek többlete, hanem az, hogy bár a versíró Tornai is kételkedik a szó erejében, mégis sikerül magát a kiűzetés pillanatát megfognia s így a kiűzetés előtti állapotot költőileg-emberileg értékesítenie — ez pedig feloldja az ellentmondást, mert akaratlanul a költői szó alkotó-teremtő erejének sikere, bizonyítéka. A megtalált gyerekkori nyár pillanatait felébresztő sorokban ugyanis lépten-nyomon ott találjuk az újraszületés, újrateremtődés vágyát és lehetőségét. A költő története, „egy lángőrült nyárba lezuhant angyalé” (Tűzkép) visz- szavezet a születéshez s előremutat az újraterem- tődéshez. Nyöszörgő, újjászülető arcról szól már egy verscíme, másutt a természeti világ figyeli, „hogy zöldülök ki a szemetektől újra, / süvöltő fű-zenéjű dombok.” (A dombok szeme). Ott az „emberré szülni újra” gondolata a Húsvéti kezed, anyám s a Tízezer nép soraiban is. Az „anya” és a „gyökér” motívum hangsúlyozottsága (Codex atlanticus, Anyám- arcú legények, Gyökér, Tüskésen, sárgalevelesen) is ugyanezt a költői tartalmat hordozza. Az „ötvenéves gyerekarccal” (Elmenni oda) megírt kötet egészében — a halálfélelemmel, a múló idő fenyegetéseivel szemben ez az erősebb: az újraszületés igénye. Ezt az emberiköltői immanens parancsot sugallja a záróvers utolsó szakasza is: „de húzzatok, csillagok, / gyalogbodzák, várjatok, / pipacs-tüzek, égjetek, / kakukkok, ébresszetek.” (Kakukkok, ébresszetek). Ha olyan kérlelhetetlen lesz önmagával szemben Tornai József, mint eddig is volt, akkor mostantól nehéz dolga lesz, mert a Fejem alatt telihold megírásával nemcsak az „újraszületés”, de a szükségszerű költői megújulás kényszerét js magára vette! (Magvető, 1979) SZIGETI LAJOS SZEPESI ATTILA: AZ ÉJSZAKÁRA A Hegedős-ének volt Szepesi Attila korábbi verskötete, melyben eredeti hangon szólalt meg: modern, mai dalosként felöltötte magára a regősök, kuruc énekesek mundérját, régi tán79
