Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - Uhrinyi János: Drótkötél (novella)
Az új ember a lapátért nyúlt. Az öreg megfogta a karját. — Hagyja csak . .. Vannak itt elegen. Beszélgessünk! Látom én, ideges! Nem szólt vissza, csak bámult a pillérek közé. — Maga mindig szomorú, vagy csak most? — kérdezte félénken. — A bányász magának szerez munkatársat, tudhatná. Ahogy közéjük jött, úgy látják, ősi joguk megszűnt. Valahogy majd megoldódik a dolog. Várja ki! — Legjobb lenne megdögölni! — nyúlt a lapátjáért újra. — Nem olyan könnyű az fiam ... Kiraktam én is a magamét, talán csak annyi örömöm maradt, hogy a fiam orvos. Egyszer-kétszer ha elmegyünk az asszonypajtással egy évben. Olyan jó érzés az. Dehát ez is olyan dolog, hogy beszélgetni nem tudunk. Az új ember ideges lett: „Lehet, hogy az ő fia?” — Menjen már innen! Gyönyörködjön a fiában! Az öreg Mészáros meglepődött, nem értette. — Megyek, de ne ordítson! — sietett a légvágat felé. A hibás vezeték kavarta a port, sűrű, olajszagú ködbe temetkezett a bánya. Az új ember tovább dolgozott. — Gyere ki .. . Gyere ki! — távoli hangokra ijedt fel, de csak lapátolt gyorsabban tovább. Figyelmeztető kiáltásokat hallott újra. Felnézett. A légvágat előtt szétcsavarodtak a pillérek, támfák roppantak derékba, dőlt az ácso- lat, gerendák szakadtak le, deszka pattogott, a kaparószalag megállt, zuhant a levegőcső, élesen süvített, kapta a lámpát, rohant, előtte kettétört egy támfa, visszaugrott, kövek zuhantak körülötte, a szénfalnak esett, felállt, a közelben hatalmas robajjal omlott a kő, hatalmas ütést érzett a vállán, elvágódott. Amikor feleszmélt, már csend volt és sötétség. Karjába fájdalom hasított. Leengedte a fejét, tapogatózott. Erezte, por és apró kő potyog rá. „Menekülni, de még nagyobb omlásba kerülhetek” — gondolta rémülten. A nevét hallotta távolról. Nem látott semmit, csak a hang irányába kúszott. — Merre vagy? — hallotta megint. — Válaszolj! — kiáltották. — Pista! Élsz? Megismerte az öreg Mészáros hangját. — Élek! — ordította, ahogy csak bírt, és kúszott tovább. Támfákat, deszkát, köveket tapintott. — Világítsatok! Ujjából vér serkent. Megpillantotta a fényt méterekre maga előtt a nyílásban. — Látok ! ! ! — Siess, mozog! —sürgették. — Kapard! Már a testén érezte, hogy ereszkedik a kő. — Mit bámultok? — ordított. — Megvárjátok, amíg bentdöglök?! Fényáradat volt akkorra a nyílás. — Hozzátok a vitlakötelet! — kiáltott az öreg. Az emberek arca szinte egybefolyt a fénnyel. Futva hozták a vitlakötelet. Szinte ragyogott a fényben a szakadozott, öreg drótkötél. Hanyattfekve tapogatta ki a kötél végét, majd két marokra fogta. — Igyekezz! — siettették kintről. Közvetlenül a szeme előtt csillogott a csigáskő, amikor felbúgott a sűrített-levegős vitla. — Lassan! — sziszegte. — Fogjad! Fogd erősen! — biztatták. 27
