Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - Pintér Lajos: Versek (Bearanyozott omlás, Testem földútján, Apám elvermelt szemére, Istenhegyi borospohár, Párbeszéd a hírszerző fával, A didergő nyár meghódítása)
PINTÉR LAJOS BEARANYOZOTT OMLÁS A világ is elvirágzik, elpusztul, de megújul, tavaszi szél fújja át a dohos vermet, melled, a tél szele hóval borít, hoz rád borút, hoz háborút — kedved mégis kitelel! A kék ég is megújul, sugározza, aranyozza szegénységed, öltözteti omlófalú szégyened. Hajnalig csőrében rejti, hajnalban lábad elé leejti egy madár a Napot: szegények aranypénze, a romolhatatlan pörög, kocsmák pultján is átdörög, leomlófalú testem kövei közt is átdörög. Fogaidhoz, a fehérség sziklasorához csapódik a fény. De nemcsak a Napba-elúszó násznép, nemcsak a táncos láb lép —, az országutak testvéri testén átlép, átporzik a lánctalp, azon is csillan a fény. Most halál a kurdokral—vezényli. Most halál rád is—vezényli. Halál a kicsinységedre, a sajátosságra, az elütő szín méltóságára, szökevény gondolatra, halál a templomra, melyben nem az én papom prédikál, halál az illatos ágyra, melyben nem a mi testünk vonaglik: párzó kutyáké — vezényli. Nézi a Nap, bearanyozza az omlást, nézi a Nap, és ezt sugallja, sugározza: Minden, mi kicsiny s egyenes, mint a fűszál: kipusztítandó, omlasztandó. Fácánvért nevet a kasza éle. De szakállad fekete füve a réten jövőre mégis kinői! Minden, mi óriás, mi hatalmas, Dinoszaurusz-birodalom: pusztulandó s omlatag. Önmagától kipusztul, 3
