Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XI. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék hiedelmei, népszokásai, költészete)
gyülekeznek atemetésre, lakodalomba vagy éppen a disznótorokba meghívottak is. „A zentai mezővárosi társadalom azonban sokkal nyitottabb és szabadabb annál, minthogy éles és állandó határokat ismerjen, amelyek átlépése esetleg a szokások bomlásához, eredeti tartásuk megváltozásához vezet”, állapítja meg, majd így folytatja: „Ez a magyarázata annak is, hogy a legtöbb szokást nemcsak a birtokos parasztok, hanem a mező- gazdasági munkások, cselédek, napszámosok, iparosok, sőt bizonyos esetekben a városi polgárok is tartották. A legjellegzetesebb példa erre a farsang. A bálokat a parasztok és az iparosok külön rendezték. De már minden családra kötelező volt — amennyire a mód engedte — a kövércsütörtöki és a farsangvasárnapi nagyevés. A húshagyókeddi alakoskodó fölvonulásnak, a nagybőgőtemetésnek, de különösen az öreglegények tuskó- húzásának az egész város ifjúsága résztvevője volt. A betlehemeseket is szívesen fogadták a polgárházakban, a húsvéti köszöntés általános szokásáról nem kell szólnunk. Pünkösd szombatján pedig hagyományos módon szinte az egész várost friss bodzaágakkal díszítették föl.” (Kosa László: Zenta bácskai mezőváros néprajzj képe — Létünk, 1972. 3—4. sz. 147. old.) Újváry Zoltán pedig azt állapította meg, hogy a feltűnően hasonló interetnikus, sőt internacionális agrárkultuszok kiegyenlítéséhez az újabbkori mezőgazda- sági munkásvándorlások is hozzájárultak, ugyanezt tapasztaltuk a mezei munkások dalkincse, s végül a munkásmozgalmi dalok elterjedését illetően is. (A mezővárosokban mindezek a folklórrétegek egyidejűleg is élhetnek egymás mellett!) — Lóra csikós, lóra!... — Hej, halászok!.. . (népköltészet) Az Alföldön viszonylag korán kezdődött és főként Török Károly, valamint Kálmány Lajos jóvoltából gazdag eredménnyel is járt a népköltészeti gyűjtés, a századforduló után azonban e táj folklórjának újszerűsége miatt is eléggé elterelődött a figyelem, utóbb pedig csak kisebb helyi gyűjtemények és feldolgozások jelentek meg. Az Alföld folklórjának történelmi-társadalmi jellegét előzőleg már említettük, itt inkább a népköltési műfajokat és az egyes típusokat tekintjük át, különös tekintettel táji-társadalmi és esztétikai jellemzőikre. Kezdhetjük is mindjárt a népballadákkal, ezekből Kálmány Lajos csaknem 400 (!) változatot gyűjtött (máig nem múlta felül senki!), és utóbb Vargyas Lajos az egész magyar balladakincset szakszerűen fél is dolgozta. Alföld-szerte, így tájunkon is hiányzik jó néhány klasszikus erdélyi népballada (Júlia szép leány, Kádár Kata, Nagy Bihal Albertné, Nagy hegyi tolvaj stb.), sőt a Dunántúlon ismert Szálláskereső régi legendaballada sincs meg, csak ennek újkori, ponyvái leszármazottai. Molnár Anna balladájának már csak halvány nyomai kerültek elő és Kőmíves Kelement is csak utalásszerűén sikerült Kálmánynak a néphagyományból felszínre hoznia. Ezekkel szemben némi kárpótlást nyújtanak régi stílusú „törökös” népballadáink, köztük két változat nélkül álló, egyedi darab: 1. A törökrabolta lány (másként: Komáromi szép lány), amelyben az erőszakkal elrabolt magyar leány ilyen katonásan utasítja el a török harcos szerelmét: — Ölelj mög hát engöm, komáromi szép lány! — Öleljön mög tégöd pokolbéli sátán! — Csókolj mög hát engöm, komáromi szép lány! — Csókoljon mög tégöd vadbéli oroszlán! — Feküdj le hát mellém, komáromi szép lány! — Feküdjön le melléd magyarok fegyvere! . . . A leány inkább öngyilkos lesz, mintsem a töröké: halála előtti búcsúszavait erdélyi balladákban is megtaláljuk: — Dunának feneke: koporsóm feneke; Dunának két széle: koporsóm két széle . . . (Magyarszentmihály, Torontál m. 1914. Kálmány Lajos gyűjtése) 2. A töröktől hazaszökött leány (Piros Szép Örzséböt) szinte meseszerű: a hősnő úgy szökik meg török fogságból, hogy rabtartóját álomporral elaltatja, és amikor az ébredezik, a hátra hagyott köpés és vércsepp válaszolgat helyette, otthon pedig édesanyja rejti el az üldözők elől. (Pádé, Torontál m. 1891. Kálmány L. gyűjt.) A Duna—Tisza déli folyása mentén ismerik csak A gyermekét elhagyó elcsalt menyecske (Gyönyörű Bán Kata) balladáját, mely kissé Budai Ilona történetére emlékeztet. A törökökkel kapcsolatos még A két rab testvér is, kiket saját szüleik sem ismernek fel ; továbbá egy nemzetközileg ismert balladás bölcsődal: a Fia-rabolta anya: — Csicsis el, aludj el, te kis török gyerek! Nekem is volt fiam, szép kis magyar gyerek, De mikor a török a várost bevette, Kis magyar fiamat bölcsőstül elvitte . . . Az előbb már idézett magyarszentmártoniak a Révészek nótájában Rákóczinét szerepeltetik! Maga a ballada többhelyt is előfordul, de erre, valamint az előbb idézett régi balladákra is inkább a Duna valamint a Tisza emlegetése a jellemző! (A lírai daloknál fordított a helyzet.) Az átmeneti és főként az új stílusú balladákban azonban már a Tiszamente a helyszín: ilyen pl. A megszólaló halott (Megöltek egy legényt . . .), a Szeretet próbája (Sárighasú kígyó), Bogár Imre (Zavaros a Tisza . . .), Ki sem megyek, meg sem adom magam (Nem messze van ide Kismargita...) és még több más. Ezek némelyike feltehetően vagy bizonyosan az Alföldön keletkezett (Bogár Imre, Kismargita stb.), sőt a Lóra csikós, lóra . . . kezdetű a Duna—Tisza közén! Nemcsak a pásztor- és betyárdalok, hanem a velük rokon balladák is kedveltek, ezeket főként 93
