Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XI. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék hiedelmei, népszokásai, költészete)
(sellőt) fogtak! Az egész város nevette, amikor a kíváncsi cigányság felkerekedett és a folyóra sietett, még inkább, amikor csalódottan tértek onnan vissza. Egymás mellett élő felekezetek Az eddig bemutatott nagy tájak számbeli többsége a reformáció alatt is katolikus maradt, ill. e vallás az ellenreformáció és a refeudalizáció során szerezte vissza túlsúlyát. Alföldünknek ebben a nyugati felében viszont már összefüggő protestáns tömbök vannak és minél keletebbre megyünk — vagyis Bécstől távolabbra — annál nagyobb a protestáns magyarok aránya is. A reformációnak az Alföld és főként szabadalmas helyei, nagyobb mezővárosai voltak a legfőbb bázisai, úgyhogy itt a török alatt a lakosság túlnyomó többsége protestáns lett, elvétve maradtak csak katolikus szigetek: így a szegedi ferencesek révén maga a város katolikus maradt, de a hódoltság alatt laktak benne kálvinisták is, a közelben Tápé szintén megőrizte régi hitét; Tiszave- zsenyben, s néhány Makó, Vásárhely melletti falucskában is maradtak katolikusok; a kecskeméti és a gyöngyösi ferencesek révén ezeken a helyeken és környékükön is vegetált a katolikus vallás, de a kunokkal ellentétben, a jászok nagy többsége mindvégig kitartott régi vallása mellett. A török a protestáns vallást, a Habsburgok pedig a katolikust támogatták, ki-ki felekezete szerint politizált. 1641-ben a katolikusnak maradt tápaiak azt írják a Kamarának, hogy nagy áldozatok árán maradtak katolikusnak, hiszen a török alatt „mindenütt, ahol jobb helyet aránzanak, kálvinista vallások vágynak”. (Bálint Sándor: A szögedi nemzet. Szeged, 1976. 232.) A két „szuperhatalom” saját szövetségeseit mindig igyekezett maga mellé állítani, és a felekezetek közötti ellentéteket is maximálisan kihasználni, majdnem mindig sikerrel! Csak Rákóczi és főként Kossuth felkelésétől lehet számítani a nemzeti ideológia egyre fokozódó uralmát a vallásos köz- gondolkodás felett, és a századforduló óta jelentkező agrár- és munkásmozgalmakban pedig úgyszólván már nem is maradt szerepe. A két nagy történelmi egyház, ill. vallás (katolikus-református) hívei egymástól kölcsönösen fogadtak be hatásokat (köszönési formulák, istentiszteleten, búcsún való részleges részvétel, itt-ott szentképek a protestánsok szobáinak falán, az Üdvözlégy elimádkozása szülés után, keresztjei a kenyér megszegése előtt stb.), és más tájakhoz képest az alföldi katolikusság eléggé protestáns színezetű csak Szeged, Makó, Tápé, Csongrád és hasonló nagyobb (részben folyamatosan megmaradt) tömbökben „katolikusabb”, ám társadalmi és politikai szempontból ők is éppolyan aktívak, mint a protestánsok. Szeged pl. ellentmondásos szerepet játszott ugyan a kuruc felkelés idején, utána mégis egyöntetűen ápolta a hagyományokat, később 1848-ban a szabadságharc egyik katonai, politikai bázisa volt, ugyanakkor a polgárosultabb, protestáns többségű Makó hidegen fogadta ugyan Kossuthot, de felekezeti különbség nélkül kemény ellenzéki volt mindvégig, Vásárhely munkásképviselőt is választott. A török alatt a protestánsok-katolikusok közötti ellentét is sokáig eléggé éles volt, Nagykőrösön pl. még a 16. század végén is kíméletlen volt a katolikusok ellenállása: egyik éjszaka is döglött kutyát állítottak fel a szószékre. Megtorlásul viszont a protestánsok mindenkit a maguk hitére térítettek, a templomot is elvették. Csongrád város katolikusai egyszer nem fogadták be a református szentesi magyar menekülteket, szégyenszemre a helybeli ortodox rácok engedték be őket házaikba. (Ilyen és hasonló példát mindkét részről még sajnos sokat lehetne említeni.) A török kiverése után a katolikus államhatalom és egyház visszaütött, megkezdődött a visszaszorítás, a felekezeti szempontú telepítés, ennek következtében a vallási ellentétek is tovább éleződtek és néhol átszíneződtek nemzetiségi-társadalmi ellentétekkel is. (A katolikusok többsége jövevény és zsellér volt, esetleg nemzetiségi) Innen ered, hogy az alföldi reformátusok saját vallásukat magyar vallásnak tekintik, és úgy vélik, hogy ők az igazi, „tiszta” magyarok. Ugyanakkor sokáig társadalmi és műveltségi fölényben is lévén, meglehetős lenézéssel kezelték a „gyüttment” pápistákat. Még ma is aligha akad olyan alföldi protestáns, aki elismeri, hogy pl. a katolikus Dél-Kisalföld (Győr- Sopron m.) gazdaságilag fejlettebb! Maga a nép mégis hajlamos volt egészséges kompromisszumokra, minél önállóbb és polgárosultabb volt, annál inkább; így pl. Makón az egyes felekezetek a vezetésen megosztoztak, igaz, azért egy kicsit a katolikusok javára; hasonló volt a helyzet Szegeden is, egy idő után azonban a protestánsokat kiszorították. A reform kortól számíthatjuk afelekezetek békésebb egymás mellett élését, különösen Makó türelmes polgárai jártak elöl jó példával, ami azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a különböző felekezetek tagjai össze is házasodtak volna! Ez csak a századfordulótól, nagyobb arányokban pedig 1945-től figyelhető meg. Erdei Ferenc éppen Makó társadalmának példáján különböztet a vallásosság fokozatai között: legbuzgóbbak voltak a tanyai cselédek és a kis- parasztok, kevésbé a vagyonos gazdák, akik viszont nemcsak a civil, hanem az egyházi életben is vezető szerepet játszottak. A katolikusok mindig is vallásosabbak voltak a protestánsoknál, ez utóbbiak közül kerültek viszont ki a szektások. Néhány évszázada még nem volt ekkora „buz- galmi” különbség az egyes vallások között, Nagykőrös polgárairól pl. feljegyzik, hogy a török alatt imádság nélkül nem lépték át a város határát. A protestáns kiskunságiak éppúgy kitépték a förtelmes káromkodók nyelvét, mint a katolikus szegediek (majdnem hasonló sorsra jutott az író Dugonics András édesapja is, mert kigúnyolta a szenteket), és végül egyforma hévvel égették a boszorkányokat is. A liberális éra azonban gyor90
