Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XI. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék hiedelmei, népszokásai, költészete)
sabban és gyökeresebben alakította át a protestánsok, mint a katolikusok hitéletét. A katolikus egyház később is jobban magához láncolta híveit, akik nemcsak a sokféle ünnepen, ill. a templomban, hanem azokon kívül is: saját kis társulataiban, főként a búcsúkon élhettek tevékeny hitéletet. Ennek részleteit is Bálint Sándor jóvoltából ismerjük. Polner Zoltán még az utolsó pillanatban is meglepően sok imát és ráolvasást gyűjtött össze főként a falusi, a tanyai, az elesett és az idős, beteg asszonyoktól, akiknek már csak ez maradt jóformán egyetlen vigaszuk. De egyikük azért mégis megfogalmazta: „Máma? Aranyos az élet! Csakhát mink most már nagyon kiveszünk belőle!...” A válságok sűrűsödésével és elhúzódásával párhuzamosan terjedtek el a Viharsarokban is a különféle szekták, köztük a következetesen háborúellenes (és máig fennmaradt) nazaránusoké; ennek hívéül szegődött Justh Zsigmond is, aki bizakodó könyvet is írt róluk, és aki a parasztokkal klasszikus színdarabokat adatott elő. Féja Géza a 30-as válságévekben a különféle szekták nagyarányú elszaporodását állapította meg, és rá is tapintotta lényegre: „a nép keresi a közösséget és kereső vágya mindenütt visszautasításra talál, tehát teljes erővel a vallásos élet síkjára tör. A szekta védekezés, a biztosító szelep a teljes belső összeomlás és meghasonlás ellen. A szekta . . . lázadás, elvágja az úri paphoz és az „urak istenéhez” fűző fonalat. A nép se a politikai, se a társadalmi életben nem juthat szerephez ...” — írja. Elismeri, hogy a különféle szekták tagjain kétségkívül látszott valami megszállottság, elsősorban azonban felszabadultság és fölény, melyet a többi vallás követőivel szemben éreztek. Ők ugyanis szó szerint értelmezték a Biblia, ill. a vallásuk parancsait és előbb saját bűneiket tették jóvá. „Meg is indultak a processziók a mezőhegyesi cukorgyár felé, s vitték a vasakat és csavarokat, melyeket mint a gyár munkásai, évek hosszú során át csentek el.” (Féja Géza: Viharsarok, Bp. é. n. 118—119. old.) A válságok enyhültével természetesen a szekták szerepe és befolyása is nagyot csökkent, de máig is jól jelzik a kisebb-nagyobb ellentmondásokat, jelenleg pl. a fokozódó elmagányosodást és a ma még kisebb mérvű elidegenedést is. A mai Magyarországon a különféle felekezetek lassanként elveszítik tömegbefolyásukat, és már nincs „nemzetfenntartó” szerepük sem; a kétségkívül megmutatkozó vallásos új hullám inkább csak romantika, a megoldatlan (társadalmi) problémák miatti ellenzékieskedés, mintsem tömeg- mozgalom. Határainkon kívül azonban a vallásfelekezetek és a nemzetiségi lét kérdése sokhelyt még ma is összefonódva jelentkezik, különösen az emigrációban, ahol a befolyásuk épp ezért is nagyobb.. Ugyanakkor a vallási megosztottság fenntartása is elősegítette a kinti társadalom teljes atomizálódását. Pásztorbúcsú — tücsöklakodalom (családi-társadalmi és ünnepi szokások) Az emberi élet, a társadalom, továbbá az egyházi és a gazdasági év jelesebb fordulóin gyakorolt közös(ségi) szokásokra nagyjából hasonló megállapítást tehetünk, mint előbb a népművészetre is: legtöbbjüket valaha az Alföldön is ismerték, idők folyamán azonban kétségkívül egyszerűsödtek, átrendeződtek és csak kevéssé telítődtek újabb elemekkel. A változás menete ezek esetében is törvényszerű, és itt is megvannak a színesebb foltok (pl. Tápé), miként a viseletben, mutatkoznak felekezeti különbségek is; legkevésbé talán a parasztság újkori osztálytagozódásából fakadó eltérések. Úgy tűnik, e szokásrend még a feudalizmusban alakult ki és vált ilyen egységessé, és a parasztság tagolódásával párhuzamosan inkább felejtődött, mint valamelyik csoportjához kötődött volna. Több joggal beszélhetünk táji vagy helyi továbbalakulásról és kisebb-nagyobb különbségekről, ugyanakkor viszont az alapvető (főként az emberi élettel kapcsolatos) szokáskörök viszonylagos egységéről. Az alföldi szokások középpontjában is a lakodalom foglal helyet, sok máshonnan kiszorult szokáselemet befogadott és több hasonló szokást átszínezett (pl. a keresztelői lakomát, a névnapot, a céhes mulatságokat, sőt még a halottak lakodalmát is, kisebb mértékben a halotti tort is, amely viszont a disznótor siratóparódiáját „ihlette”). Ez, és számos más szokás (farsang, keresztelő, disznótor, céhes mulatságok stb.) is tele van tréfás mozzanatokkal, sőt a világiasság még az egyes ünnepi szokásokra (betlehem, kántálás stb.) is jellemző. Az alföldi szokások más vidékekénél is pásztoro- sabb jellegűek: karácsonykor pl. sokhelyt volt külön pásztormise, ahol subás ministránsok asz- szisztáltak; századok óta híres a szegedi Dömötör- vagyis juhászbúcsú; a pásztorok nemcsak a betle- hemezésben, hanem egyéb szokásokban is helyet kaptak, pl. a török alatt Nagykőrösön a diákok juhnyírás idején is kántáltak. Régi szokásnak látszik a halott búcsúja állataitól, néhol a ló is elkíséri kedves gazdáját egészen a sírig! Régies elem atápai lakodalom kardos kísérete, ugyanitt a menyasszonyi koszorú karddal való levétele is, továbbá a halottvirrasztókban a lélek és a halál párbeszéde. Az avatásnak is van néhány halvány emléke: a felnőtt korba lépő szőregi legények gyertyás borivása, egyes céhes szokások, továbbá a leányok érettségét is bizonyító radnai búcsújárás stb. Tápén az eladó lányok háza végén piros kukoricacsövet dugtak ki cégérnek, jelképes értelme nyilvánvaló. Az Alföldön talán még nagyobb mértékben számolhatunk egyes szokások és részleteik átrendeződésével, mint egyebütt. Tápén nem Mikuláskor, hanem Karácsonykor tették ki a cipőket az ablakba, amíg csak a karácsonyfa viszonylag új divatja ezt a szokást át nem helyezte. Ugyanitt az 91
