Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Péter László: Benkő Samu: Haladás és megmaradás
mindig az önigazolás igényével lép fel a helyzet- elemzés ellenében. A közöny, a közömbösség alig meghaladható állapot, de a munkás életének egyetlen pontján sem érdek. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol Halmos Ferenc írói vállalkozása és sok más munkásszociográfia is megfeneklett, mert nem vállalhatott fel többet. A szociográfus számára vizsgálható valóságszelet itt lezárult, a hatalmi-intézkedési hierarchia felső szintjeiről segítő partnerek hiányában. Lerázta a vezérigazgató és a párttitkár is, és ez az elkendőzött intolerancia akárhogy is vesszük, ártott ennél általánosabb érdekeknek, amelyért Halmos Ferenc nagyon sokat felvállalt. A szociográfus-sors — kár! — szociográfiák sorsa is. Végül is — minden erénye és korlátja ellenére — ez a könyv a kényszerpályára került, vagy ezt pusztán csak fölvállaló értelmiségi magatartás (mégiscsak) érvényes mintájáról győz meg, szuggesztív erővel, hitelesen. E kötet megjelenése után elvárássá kristályosodott, hogy ilyen típusú munkásszociográfia a belülnézeten túl a kereszt- metszetre is kell hogy vállalkozzon. A hatalmi hierarchia segítsége nélkül ez viszont elképzelhetetlen, akkor pedig még illőbb alázatok sem viszik előre a magyar szociográfia ügyét; legfeljebb válságjegyek hatalmasodnak egészen a sematizmusig. Ez viszont nagy luxus lenne egy gazdasági recesszió korában, ha egészen termelésközeli témákról van szó. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.) CSATÓ KÁROLY BENKŐ SAMU: HALADÁS ÉS MEGMARADÁS A művelődéstörténet kutatója ritkán éri meg’ hogy az évek során itt-ott közzétett tanulmányait kötetbe gyűjtheti. Még kevésbé a helytörténeti búvár, akinek írásai vidéki lapokban, folyóiratokban jelengetnek meg, s a kiadók többnyire azzal hárítják el maguktól gyűjteményes kiadásukat, hogy „helyi érdekű,” „országos érdeklődésre nem tarthat számot”. Örvendetes kivételként most a Szépirodalmi Könyvkiadó mégis vállalkozott a jeles erdélyi művelődéstörténész, Benkő Samu háromévtizedes munkásságának az utóbbi tíz-tizenöt évben megjelent java tanulmányainak együttes kiadására. Pontosabban azért nem adhatom meg az írások születésének időhatárait, mert a könyv adósun k marad a dolgozatok első megjelenésének lelőhelyével vagy legalább keletkezési évével, az első megjelenéskor közölt gazdag jegyzetanyaggal és egy ilyen jellegű kötethez nélkülözhetetlenül hozzátartozó névmutatóval is. Kár pedig ezeket eltakarékoskodni az olvasótól; könyvkiadói babona, mintha ezek a „tudós” segédeszközök elriasztanák az olvasót. Nagyon is érdekli a könyv forgatóját mindez, és használatát hatványozottan megköny- nyíti. Benkő Samu az erdélyi művelődéstörténet hagyományos egyoldalúságán is javít. A belsőerdélyi, székelyföldi kulturális örökség mellett kiterjeszti érdeklődését a Partiumra és más erdélyszéli területekre, Máramarosra, Temesközre is. Az utóbbi tájról éppenséggel két életművet emel be közgondolkodásunkba; a temesvári születésű akadémikusét, Pesthy Frigyesét, és a nála kevésbé ismert, pécskai születésű, de élete javát ugyancsak Temesvárott leélő, ott alkotó Ormós Zsigmondét. Máramarossziget történetébe pedig a Petőfi versében halhatatlanná lett Lenkei százada írta be nevét; a Galíciából hazatérő huszárok itt várták be, míg a forma szerinti hűtlenségük a szabadságharc szelleme szerinti hősiességgé változott, s innen indultak a délvidéki harcokba. „A romantika korában a tettek néha legalább annyira romantikusok, mint az irodalmi hősök.” Ezt a tételt igazolja Benkő Samu új levéltári adatokkal, amelyek egyszerre világítják meg a szabadságharc történetét és Petőfi versének születési körülményeit. Erdély — a reformációnak és a török pusztításától való megmenekedésének köszönhetően — a történelmi Magyarország minden más vidékénél magasabb kulturális fejlődést ért el. Az írástudás itt a legegyszerűbb nép körében is általános volt. Innen rajzott ki a legtöbb értelmiségi. 1734 és 1837 közt csak a göttingai egyetemre 192 erdélyi ifjú iratkozott, s közülük 74 lett, akinek nevét nyomtatott mű őrzi. Ezekből 51 magyar, 23 szász. Román azért nincs köztük, mert őkBécsben meg Rómában készültek népük nemzeti és társadalmi fölszabadítására. Benkő Samu magyar művelődés- történetet ír, de soha nem szakítja el tárgyát az együttélő népek összefüggéseitől. Minden erőltetés nélkül mutat rá magyarok és románok, magyarok és szászok szellemi együttműködésére, párhuzamaikra, kölcsönhatásukra. Tanulságos példákat hoz annak igazolására, hogy a haladó elmék mindig legyűrték nemzeti elfogultságaikat, és egymásra találtak. Milyen jóleső érzéssel olvassuk Gheorghe Sincai méltató szavait a halálba kergetett nagy tehetségű polihisztorról, Benkő Józsefről; „nagyszerű érdemei miatt az enyémhez hasonló sorsra és viszontagságokra juttatta azoknak a vad haragja és irigysége, akik a közért cselekedni óhajtókat a kutyánál is jobban gyűlölik.” Akárha magyar író írta volna magyar íróról. „Művelődéstörténetünk — mondja Benkő Samu, s jó pár példán bizonyítja is — bővelkedik a társadalom részéről cserbenhagyott tehetségekben . . Eufémisztikus megfogalmazása ez annak, amit Sincai nevén nevezett. Beke Sámuelen, a 36 évesen elhunyt társadalombölcselőn ugyanez a törvény teljesedett be. Benkő Samu Erdély 1700 és 1849 közötti művelődéstörténetének minden rezdületét ismeri. Fontos forrásokat tett közzé: Kemény Zsigmond naplóját (1966), a Bolyaiak kéziratos hagyatékát (1968). Csak látszólag üt el kutatási területétől 85
