Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Balassa–Ortutay: Magyar néprajz
letörve „egyre inkább érezhetően a termelés növekedésének kerékkötőjévé“ vált. Ám a foglalkozások rendjének kialakulását és a specializálódást meggátolni nem tudta. A magyar néprajz- tudomány legalaposabban kidolgozott fejezetei ezek, s ebben igen nagy Balassa Iván érdeme; de épp az adatok lenyűgöző bősége miatt lehetett ugyancsak nehéz munka ez a tömör összegezés, a növényi és állati nyersanyagok megszerzésétől a díszítőművészet változásaiig. A megélhetéshez szükséges anyagok megszer- zésének-megtermelésének tárgyalásából kiemelkedik aföldmú'velés fejezete, beleértve a feldolgozást. A talaj megmunkálására szolgáló eszközök típusainak, történetének és kapcsolatainak bemutatása természetesen méltó az eke nagy monográfiájának szerzőjéhez, de a nyomtatás és cséplés vagy a malmok tömör történeti vázolása is világos és szemléletes. A szőlő és a bor — nagy gazdagságtörténeti jelentőségéhez mérten — túlságosan sommás elintézést nyert, de nyilván szorítóak ekkora terjedelemben az arányok. Az állattartás és állat-hasznosítás láttató, szép bemutatása és a táplálkozás részletes, különbségekre figyelő, történeti változások fontosságára figyelmeztető ismertetése viszont újból anyagok-eszkö- zök-eljárások nyelvi és történeti adatokkal átszőtt tálalását kínálja, azt a fajta szintézist, ami úgylehet legnagyobb erőssége a szép könyv Balassa-felének. Hasonlóképpen a népviseletek bemutatásában is az azüdítő, hogy az anyagok feldolgozása, a készítés, a használat körülményei a történeti adatokkal, hagyománnyal, szokásokkal összhangban ruhadarabok valóságos élettörténetét állítja elénk. A — még ma is kísértő — „gyön- gyösbokrétás“ tálalással ellentétben a népviselet itt paraszti néprétegek környező világukban — természetiben s emberiben — tanúsított viselkedésének hű tükre- s indikátoraként jelentkezik. Az így tekintett népviselet azután az eddigieknél jobban megeleveníti a magyar nyelvterület nagytájait (a remek képanyagból külön ki kell emelni a „munkából hazaérő székely“-t, a lészpedi hímzőket, a nagy kapusi férfi ünnepi viseletét) és lehetővé teszi a népi díszítőművészet szerves tárgyalását a történeti egészként felfogott paraszti kultúrában. A könyv nagy érdemeinek egyike tán épp a díszítőművészet ilyetén „helyretétele“; kiemelése az „anyagi“ és „szellemi“ műveltség hagyományos régi kereteiből: „A népi díszítőművészet történeti képződmény, mely mindig tükrözi a gazdasági, társadalmi körülményeket. Fejlődését részletesebben csak az utóbbi két évszázadból ismerjük, az előző korokból csak egy-egy tárgy maradt fenn, illetve feljegyzések utalnak meglétükre“. Láthatóan sokat megőrzött azonban a népi díszítőművészet a reneszánsz elemekből, kivált a XVI—XVII. századi „virágos reneszánsz“- ból, amihez erős török hatás keveredett. A későbbi nagy stíluskorszakok, a barokk, a rokokó, a klasszicizmus már korántsem hagytak olyan mély és félreismerhetetlen nyomot, mint a reneszánsz, annak ellenére, hogy a barokk monumentális építőművészet elterjed a magyar városokban s falukban a XVIII. században. A reneszánsz után népi díszítőművészetünkben már inkább a környező paraszti kultúrák hatása tükröződik, s XIX. századi fölvirágzása úgyszólván teljesen független a kor nagy stílusáramaitól. „A XVIII. század végétől kezdve, de még inkább a múlt század elején a parasztság környezetét egyre gazdagabban díszített, színezett tárgyakkal igyekezett szebbé tenni. 1848 után a jobbágyfelszabadítás lehetővé tette, legalábbis a parasztság egy része számára, hogy drágább alapanyagok segítségével a népi díszítő- művészetet kivirágoztassa. Ez a korszak az első világháborúig a kibontakozás, a kiteljesedés ideje. A magyar múzeumok is elsősorban e korszak legszebb emlékeit őrizték meg. A két háború közt a népi díszítőművészet erősen hanyatlott, egyes területeken pedig egészében megszűnt.“ Azóta azután lényegében teljesen és mindenütt megszűnt; körültekintéssel vázolja a könyv a nyomán inkább mintsem belőle kialakuló „népi iparművészet“ lehetőségeit s felelősségét. A paraszti kultúrának ugyanez az integráns szemlélete jellemzi s határozza meg a következő, „Szellemi műveltség“ címen összefoglalt főfejezetet is, így — szerencsére — egészen mást tartalmaz, mint a jócskán elavult, tradicionális felosztások emlékét őrző cím. Ebben a fejezetben Ortutay Gyula, a közelmúlt magyar néprajztudományának legnagyobb egyénisége összegezte a kutatások, jórészt saját kutatásai újabb eredményeit; részben a Kis magyar néprajz című remekéből már ismert módon s olykor azonos szavakkal, de valahogyan finoman módosult hangsúllyal. így például a Kis magyar néprajz ugyanúgy a „csoda“, a „csodálatos“ természetességében találta meg a népmese alapvető minőségi kritériumát: „A mesében a nép ajkán a csoda természetes eleme a történetnek, csak irodalmi fokon, a mi könyvirodalmunkban válik különös, misztikusan hangsúlyozott részletté“. A Balassa—Ortutay azonban itt „a mi könyv-irodalmunkban“-t kihagyja és helyébe a „misztikusan“ után beszúrja a „vagy romantikusan“-t. Óvakodni kell persze, nehogy egyszerű fogalmazási változtatásokba, tévesen, értelmezési különbségeket lássunk bele, ámde a Balassa—Ortutay szigorú állásfoglalása mindenféle „népi romantika“ ellen annyira föltűnő, hogy a beszúrásban aligha láthatunk véletlent, kivált ha a megfogalmazás finomításai mind ilyen irányban hatnak. így például a „reális ábrázolásmód“ és a „mindegyre fölröppenő csoda“ itt már inkább „sajátos kettősség“, a Kis magyar néprajzban azonban a csoda még a „teljes epikai hitelesség“ feltétele, „az egésznek értelmezője, végső elve, egyben mindennapos légköre: egyszerre elmaradhatatlan és megszokott“ volt, s a mesehőst „a csodák úgy rajzzák körül, mint a pusztai lovat a legyek“. Egyébként persze a Balassa—Ortutay ugyanúgy kiemeli a drámai szerkesztést, a rriesei motívumok affinitásos vonzásán alapuló azonosság és változékonyság egységét és színességét, mint már a Kis magyar néprajz tette, és lényegében 79
