Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Balassa–Ortutay: Magyar néprajz
ugyanúgy fogalmazza meg a népmese szükségképpeni beágyazódást is a maga eleven kis közösségeibe. ,,A népmese csak ott él meg igazán, ahol a kis falusi, tanyai stb. körében szívesen hallgatják, ahol elismerés, bírálat övezi a mesemondót“, hangsúlyozza a Balassa—Ortutay; „virágzó népmese-mondás csakis bontatlan paraszti kultúrában élhet", hangsúlyozta a Kis magyar néprajz. „Mihelyst ez a kultúra, a régibb, archaikus vagy paraszti szemlélet megbomlik, múlóban, átalakulóban van a mese is, idegen, oda nem illő elemekkel keveredik s mindegyre laposabb, s a mi valóságunkhoz tartozó epikumok váltják fel. Vagy, mint a keleti meseirodalmakban történt, átalakul, s a magas irodalom bonyolult formáin keresztül műalkotássá válik. Mese az európai művelődés területein csakis a paraszti alkotásokban alakulhat és fejlődhetik saját törvényei szerint“. A bomlat- lan paraszti kultúra helyett a Balassa—Ortutay már inkább a reális ábrázolásmódot hangsúlyozza: „A magyar népmese kalandjainak színtere, akárhol is jár a mesehős, a magyar paraszti világ, a falu, a tanyai udvar, s még a királyi város is inkább egy-egy falucska, mint a járás, a környék valamelyik városkája. A királyi udvar igen sokszor módosabb nagygazda tekintélyesebb portáját idézi, s a népmese egyik bűvös ellentéte, hogy a titokzatos kalandok, földöntúli csodák, varázsok mind össze vannak szőve a mindennapi élet apró realitásaival.“ S persze a magyar paraszti lét szorító nagy realitásaival: „Nem először mondjuk (vallja egybehangzóan mindkét könyv, bár a másodikból a szedőszekrény ördöge miatt a „Nem“ kimaradt!), hogy a magyar népmese — szinte minden műfajában — kifejezője a nép szociális vágyainak, igazságot és bosszút áhító önérzetének. . . . Világos, hogy nemcsak ez fejeződik ki a népmesékben, benne van a játékosság, a csoda öröme s a kaland szeretete, mindaz, ami az elbeszélésben gyönyörködtetni tudja az ismeretlen világokat megismerni áhító paraszti hallgatót immár annyi évszázada. De minél nagyobb elnyomatás, minél kegyetlenebb sors alatt görnyedt a parasztság, meséi annál inkább kifejezői e szociális feszültségnek s annál inkább e szociális feszültség az egyik leglényegesebb megtartó tényezője a népmesének.“ A meséhez hasonlóan a népköltészet egyéb műfajait is a parasztság történeti, társadalmi életének kontextusában tárgyalja Ortutay professzor, a népdaltól a balladákon át a szólásokig. Klasszikus, jólismert műfajelméleti elemzései és megállapításai, kivált ott és akkor találóak, ahol (mint például a népdalok s balladák csoportosításánál) közvetlen, egyszerű kapcsolat található a mindennapi élettel: „A magyar népdalok, balladák különféle csoportjaiból felépíthetnők a paraszti élet, a paraszti munka, a társadalom minden részletét, s megismerhetjük a parasztságot környező egész élő és élettelen világot.“ Ez a reális társadalom- történeti szemlélet azonban nem zár ki egyéb szempontokat, s így inkább tán mindenféle „népi romantikától“ való ódzkodása készteti a szerzőt, hogy állást foglaljon a magyar népdalok lírai jelképeinek másféle értelmezései ellen. „így voltak, akik a népdalokban előforduló sárga színben a feltételezett ősi gyász színét látták. Pedig a sárga vármegyeháza a népdalban is azért sárga, mert a valóságban országszerte úgy festették — az úgynevezett «császársárgára», «Mária Terézia-sárgá- ra» — a gyűlölt vármegyeházákat és kaszárnyákat, már a XVIII. század óta. S természetesen ugyancsak a közvetlen valóság hatása mutatkozik meg abban is, hogy az osztrák fekete-sárga nemzeti szín többször is előfordul, bánatos lelki helyzetben, a magyar katonadalok ban. Nem valami lélektani rejtély ez, ősi, színekben is megmutatkozó jelrendszer, hanem az elnyomó hatalom színei s egyben a gyász fekete színe, ami a sárga-fekete kapcsolásában erősödött meg. Különben idézhetnék azokat a népdalokat, amelyekben a sárga szín a jókedv, a szerelem hangulatát tükrözi, s nem az elválást, a bánatot s a halált. A népdalok hasonlataikat, természeti képeiket a mindennapi életből veszik.“ Amint egyébként a legtöbb valódi vers, legyen amúgy Eliot-i vagy akár Juhászi bonyodal- masságú. Csak éppen a természetes szavak nem föltétlenül természetes vidék hegy-völgyére s terített asztalára utalnak, de ugyanez a népdalokra is áll, például erre a Csoóri-idézte strófára: „Felmentem a hegyre, lenéztem a völgybe, ott láttam egy asztalt, búval megterítve.“ De éppen ezért valószínűleg nem „csak tetszetős állítás“, ha „újabban nem is egy kitűnő költő emlegeti a magyar népköltészet «szürrealizmusát».“ A szaktudósnak persze megvannak a maga szempontjai, s ezek szerint bizonyosan igaza van. De ettől még igaza lehet a költőnek is: „Ez a szürrealista erezet, ha halványan is, de figyelő szemnek nyomon követhetően fut végig az egész népköltészet márványtömbjén.“ „Az a fajta képszerűség, amikor a költői hatás nem attól szikrázik ki, hogy találó hasonlatot lelek. Amikor ez az új kép válik szépségélménnyé. Hanem a költői kép ragyog föl hasonlítás nélkül is.“ Amikor a kép reálisan — képtelen, azaz „túllép a szemmel ábrázolható valóságon.“ Vagy ha tartunk a modern fogalmaktól, mondhatjuk úgy is, hogy „a nyelv ezekben a tágas, rög fölé emelkedő keservesekben nem a paraszti élet nyűgeitől, hanem a létezés merészen kimondott fájdalmától csapódik magasba. A földet szántó kardok, a tengerek teteje s a búval megterített asztalok fölött a József Attila-i lét dadog. A Juhász Ferenc-i kozmikusság feszül. Ha van is valami paraszti ezekben a népdalszövegekben, az többnyire csak a környezet bevillanása a képbe, a helyi szín nyoma rajtuk. A legkristályosabb darabokban a létezésnek kiszolgáltatott ember homloka villan elénk.“ És szükségképpen erre az általános emberire bukkan a néprajztudós is, amikor a népi műveltség értelmét s helyét keresi egy olyan világban, melyből végleg elmúlottak e műveltséget létrehozó s éltető körülmények. A Balassa—Ortutay tisztán látja a modern néprajzi kutatásnak ezt az aspektusát, s egy külön befejező fejezetben szembesíti a magyar népi 80
