Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Novemberi beszélgetés: „Az értéket keresni és védeni”. Kis Pintér Imre válaszol Görömbei András kérdéseire
követelné maradéktalanul. Persze ne feledjük, hogy az esztétikai szemléletről való le- szoktatás már az iskolában (netán: óvodában) is elkezdődik, Balassa Péter kitűnő tanulmányt írt iskolás irodalomkönyveink e jellegzetességeiről (Valóság, 1976. 2. sz.). Mérgez persze számos másfajta igénytelenség és sznobizmus: például a szórakoztató irodalom ellen folytatott (fölösleges) keresztesháború, esetleg a vélt vagy valódi — divatos — külhoni modernség kritikátlan és megemészthetetlen fitogtatása. Mindezek azonban nem igazán irodalmi, hanem társadalmi bajok. Amit viszont kérdésed mélye rejt, az — gondolom — irodalmunk legsúlyosabb megosztottsága: az ún. népi-urbánus vita. Két mondatban ez sem intézhető el, mégis az a rövid véleményem róla, hogy ezt is esztétikai rövidlátásunk tartja fenn — s hozzá: kölcsönösen. Mert ha az egyik fél a magyar tradíció szeretetével tüntet (és minden szeretet: elfogultság) — addig a másik a világpolgár tárgyilagosságában, az elfogulatlanság elfogultságában tetszeleg. Pedig mindkettőnek megvan a maga létjoga: mert a szeretet még a provinciálist is megnemesítheti (ahogy Kosztolányi tudta ezt halálos pontosan: „Mégis mindent, ami tiétek, / szeretek / Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék / eretek . . . Ábrándomat, mely életemre / sebet üt. / Hajnal felé a múltba rívó / hegedűt” . . . stb), s hogy pedig Magyarországon kívül is élnek emberek, azt — úgy vélem — nem szükséges bizonyítani. Józan ésszel alig felfogható, hogy miért lehet, sőt kell ezt a kétféle szellemi mentalitást egymás ellen kijátszani, amikor voltaképpen kiegészítik egymást. Miért kell a másik túlzásaiért (nyilvánvaló hamisságaiért akár) szellemi tartásának az egészét kitagadni: fölállítva például az érzelem és gondolat, vagy a hagyomány és korszerűség kötelezően hamis vagylagosságait? A szellem világát ebben is fordított törvények vezetik: itt minél többet adok, annál gazdagabb leszek. Mint ahogy, figyeld meg, csakis az juthatott túl ezen az alpári buktatón, aki egyszerre volt képes a hagyományok szeretetére és megvesztegethetetlen kritikájára is: Ady, Nagy László, Ottlik Géza. Másfelől: „korszerű” irodalomban egyébként sem hiszek, egyike ez is meggondolatlanul használt fogalmainknak. Csak irodalom van, vagy nem-irodalom. Ha egy mű akár egyetlen szelvényével is érvényes — akkor korszerű. Éppen ez benne a csodás, hogy ami egyszer irodalommá lett: az — elvben — fennmarad. S akkor szuverén, vagyis: felülmúlhatatlan. Ady nem érvényteleníti Aranyt, Joyce sem Tolsztojt. Az irodalom nem lóverseny. Füst Milánról írsz könyvet, róla szóló tanulmányaid egyikében a magyar kultúra nagy fényűzései közé sorolod azt, hogy Füstnek mindmáig nem sikerült méltó helyet találnunk a magyar Pantheonban .... — Füst Milán túlságosan is kemény dió: nem is csak író volt, de rendhagyó szellem, morális jelenség, „antropológiai lecke” — Németh Lászlótól kölcsönözve szabadon a szót. Mindenesetre azok közül, akik magyarul írva: nem gyökeresedtek meg a magyar kultúrában eddig és igazán — úgy érzem — ő a legnagyobb formátumú személyiség. Nyilván ezért is igyekszem (már-már mániákusan) hozzájárulni a meghonosításához. Hogy mennyire fog sikerülni? — nem tudom. Amit remélek, hogy lesznek, akik friss szemmel olvassák majd a műveit, felszabadulva régi és konok (maga is terjesztette) legendáinak bűvölete alól. Mi a véleményed s nemzeti jellegről? Érték-e? Fontosnak tartod-e a művészetben? Egyáltalán: mit érthetünk egy mű vagy akár kultúra nemzeti jellegén? — Nos, talán furcsán hangzik.de Füst Milán is azért lett a szívügyem, hogy vegyük már észre nagy értékeinket, vagyis hogy eggyel kevesebb okunk legyen szégyenkezni: önmagunk előtt. Mert ez talán a legmélyebb bugyor, amibe ma belekérdezel. Mindaz amit eddig mondtam, feltételezi az irodalom és kultúra nemzeti szemléletét. így értve 74
