Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Novemberi beszélgetés: „Az értéket keresni és védeni”. Kis Pintér Imre válaszol Görömbei András kérdéseire
a nemzeti jelleg — nem érdem vagy érték, hanem megkerülhetetlen tény, a szellem emberének mint adott és meghatározó evidenciával kell számolni vele. Ha bárkit megkérdezel, hogy miért ír? — egyszerűen nem adhat olyan választ, amely ezen a határon túlmutat: csak ez a valóság lehet élményeinek nyersanyaga, és csakis az ezt értők közösségére hathat igazán. Fülep Lajos szerint a forma teremti meg a valóságot is: „mert aminek nincs valamilyen formája, egyáltalán nem is létezik számunkra”. Nincs ember tehát valamilyen múlt és valamilyen valóság nélkül, és legalább ilyen nyilvánvaló, hogy a magyaroknak a valóságuk és a történelmük is elsősorban magyar. Mint ahogy jövőt is csak a már megtörténtekre lehet építeni. Nagyon igaza van Kányádi Sándornak: „Mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek..Persze a halottak mindig megvannak, s így az érvényes múlt is mindig megszerezhető. Ezért is mélységesen aggasztónak tartom azt a neurotikus viszonyt, amely nálunk a történelmi és nemzettudattal kapcsolatban országosan kialakult. Csupa önfeladás és öncsalás. Van aki menekülne a magyarságától, mintha lehetne, mintha bárki is kibújhatna a bőréből. A másik „objektívnak” véli magát, holott csak közömbös, esetleg (mintha létezhetne ilyesmi) a „nemzetközpontú értéktudatot” az „értékközpontú nemzettudattal” szándékozik fölváltani. A következő meg éppen végzetként vállalja föl, amit magyar sajátosságnak gondol, de az is lehet, hogy csak a kabátján viseli. Számomra a magyarsághoz tartozás(mint az előbb mondtam, és mint próbáltam nemrég Lakiteleken is kifejteni) tény, éspedig conditio sine qua non. Ami azt is jelenti, hogy a magyarságomban alapvetően érdekelt vagyok, s ha érvényesítése netán valahol végveszélybe kerül, akkor bizony küzdeni is kell érte, mint az életért. De azt is jelenti, hogy nem azért élek, hogy magyar legyek. (Ahogy a lélegzetvétel sem lehet az élet célja, csupán alapja.) S mindezt áttéve a művészet világába, Komlós Aladár igaz mondatával felelhetek, a Vereckétől Dévényig c. ezt összegző tanulmányából: „Igen, nemzeti jelleg van, de nincs érték, amely idővel nemzetivé ne válhatna, vagy ha igen, annál rosszabb a nemzetre.” Kritikai munkásságodnak kiemelkedően fontos részét nemzedéktársaidról szóló írásaid adják. Az egyes kritikákon túlmenően két áttekintő tanulmányban is számot vetettél az újabb nemzedékek irodalmával (Tiszatáj, 1978/3 és Alföld, 1979/1.). Az Új nemzedékek a mai magyar prózában című tanulmányodban érzékenyen elemzed ennek a nemzedéknek az elszigeteltségét a valóságot alakító tényleges erőktől. Teremtődhet-e ebből az élményből nagy irodalom? Milyen összefüggést látsz e nemzedék élményei és íróvá érésének rendkívül hosszantartó folyamata között? Az elszigeteltség-élmény nem fullaszt- ja-e be a nagyobb tehetségeket is? — Azóta a prózában sok minden nagyon biztatóan változott. Termőre fordult — úgy látszik — ez a nemzedék is. Nagy ár volt persze a közel tizenötéves helybentopogás, de akik átvészelték — már a maguk lábán állnak, s nincsenek kevesen. Olvastunk fontos műveket, amelyek már visszavonhatatlanul teremtik a valóságunkat is. Két igazi nagy regényünk is született: Nádas Péter: Egy családregény vége és Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény). A líráról és a kritikáról viszont már nem tudok általánosságokban jókat mondani. Ami mégis van: inkább magányos és jobbára hősies erőfeszítés. Nyitott seb maradt Kormos István és Nagy László halála is. Vannak kritikusok sokfelé szétszórt és így feledésre ítélt publikációkkal; de életművel a hátuk mögött sincs sok reményük a könyvvel megjelenésre. Márpedig— mondtam —a kritikus műve időhöz kötött. Ezekben a műfajokban nem is várható a prózáéhoz hasonló állóképesség. Hogy az irodalom valóban élet-ügy lehessen: parancsolóan szükséges lenne a jelenlegi intézménykeret megváltoztatása, tehát a kiadók, a folyóiratok, a nyomdák és a könyvterjesztés átszervezése. 75