Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Novemberi beszélgetés: „Az értéket keresni és védeni”. Kis Pintér Imre válaszol Görömbei András kérdéseire
nyalt szellemi magatartást fogad magába, honosít meg, képes magához hasonítani. Mégis folyvást és szomorúan tapasztalom, hogy ezzel a felfogásommal meglehetősen egyedül vagyok. Szóban ugyan gyakran elismerik, de a gyakorlatában szinte mindenki a maga szűkebb ügyeinek —s még jó: ha szívügyeinek — igyekszik az irodalmat kisajátítani. Nem hogy hatni engedné magára a másfajta művet, fáradságot szánna a befogadására, de általában közönyös vele, sőt van amikor kifejezetten a magaképviselte szemlélet és ízlés elleni támadással gyanúsítja meg, legszívesebben még a nyilvánosságból is kirekesztené. Persze mióta világ a világ: a szellemi mozgalmak természetes létformája a harc, vita, kritika; minden valamirevaló nézetnek a mások ellenében kell kiküzdenie, bizonyítania önmagát. A tegnapi háborúkból lesz aztán a ma gazdagsága, amit egykor nem tudtak és nem akartak, azt többnyire elvégzi az idő. A mi szíveinkben (és irodalomszemléletünkben) már nem vitatkozik Kosztolányi Adyval, megfér egymással Kassák és Babits. Sajnos, én mégsem vagyok olyan derűlátó, hogy az efféle döntéseket az igazságosztó időnek mindenestül átengedhetném. A történelmi példák is arra intenek, hogy a magyar irodalom csak kivételesen szerencsés pillanataiban rendelkezett azzal a szellemi tágassággal, amely az értékek spontán érvényesülését egyedül biztosíthatja. Ha pedig ez a spontán értékkiválasztódás akadályoztatott (s kivált: ha nem is csak szellemi okok korlátozzák), akkor tehetségek vetélnek el, torzók születnek, művek nem íródnak meg, akkor jönnek az önpusztítások és tragédiák. A legnagyobb szellemek is megcsonkítják magukat: a közeg, az értő és inspiráló visszhang hiánya miatt. Ilyenkor — vélem én — megjelenik a fenti morális szempont, hogy a kritikus az egész irodalomért is felelős. ítéleteiben a művek önértéke mellé még be kell számítania azok „akusztikáját”, mert őrködnie kell a szellemi fair play biztosításáért, küzdenie kell a szellemi élet alapfeltételeiért, tisztaságáért, ahogy csak erejétől telik. Noha ez bizony nem éppen esztétikai feladat. Hogy példát hozzak: én például Németh Lászlóval szívesen és élesen vitatkozom, alapkérdésekben is. De semmiképpen sem érthetek egyet azzal a sokszorosan méltánytalan helyzettel, amelybe ő — mint gondolkozó — belekerült. Mert ragasszunk rá bármiféle címkét, legyen nekem is számos problémám vele — azt azért minden másnál előbb tudni és tudatosítani kell: hogy a magyarság legnagyobb — originális — gondolkozói közé tartozott: e kérdéskörben a századból alighanem csak Babits, Fülep Lajos és Bibó István, aki még melléállítható. Vagyis: nem tudok okosabbat magamnak, mint mindenben először is az értéket keresni és védeni. Mármint, amire én személy szerint fogékony lehetek. Ritkán volt ekkora igény a türelemre, mert ritkán volt ennyire megosztott a magyar irodalom; ezért is jöjjenek csak másodsorban az én saját érték-elfogultságaim. Amelyek közül az első: a művek erkölcsi szemlélete — eltagadnom se lehetne. Véleményed szerint ,,azonos esztétikai tökély” esetén azonos értékűnek ítélhető-e egy közösségi gondokat, ,,népsorsot vigyázó" mű egy olyannal, amelyiknek nincsenek közvetlen társadalmi, közösségi vonatkozásai, amelyik törekvése szerint is a privát szférában marad? — Jó, hogy ilyen közvetlenül rákérdeztél, talán az imént mondottakat is jobban megvilágíthatom. Egyrészt — szerintem — nincsen „azonos esztétikai tökély”. Minden esztétikai tökély éppen mássága által érvényes, hogy az adott világhoz valamely szuverén (tehát: egyszeri, megismételhetetlen) szellemi viszonyt érzékletesít, teremt. így aztán a művészetben nincsen „privát szféra” sem, amit ott privát marad, az már nem művészet. Ha pedig az irodalmat témái szerint tagoljuk, sőt rangsoroljuk (mint tették Zsdanov és követői) az beláthatatlan zűrzavarra, végül is az esztétikai kultúra megszüntetésére vezet. Van erre a Rákosi-időkből saját példánk is bőségesen. Másrészt 72
