Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A holnap sürgetője
udvarokban megbúvó cselédegyletek patrónusaként, munkás- és parasztbálok szervezőjeként, többnyire a háttérből irányítva és gyarapítva terebélyesedő népi mozgalmakat. Erre gondolva írja, hogy „Magamfajta kis-emlékíró, aki nem a hatalomban eltöltött szerepeire gondolhat vissza, legfeljebb a hatalommal szemben felállított emberi igényeire, s kiszorítottságában magának és népének keserűségeire, nem tudhat érdemlegest a nagypolitika kulisszatitkairól. . Való igaz, Balogh Edgár hatalmi funkciót, „parancsnoki tisztet” csak abban a másfél hónapban töltött be, amikor a szovjet csapatok kolozsvári bejövetele előtt a Városi Őrség az ő vezetésével átvette a hatalmat és megindította az új román és magyar életet. így, együtt. Másképp nem akarhatták s nem is lehetett volna, hiszen a szovjetek már egy új szellemet hoztak a Kárpátok felől: első dolguk volt, hogy leszedették azoknak a románoknak a házairól a táblákat, akik e táblákkal — Románok háza — akarták megkülönböztetni magukat, s így reméltek más elbírálást, mint a magyarok. Vajon hányán emlékeznek még rá, mit köszönhetnek Balogh Edgárnak? Hányán tudják még, hogy sok mindennek, ami gyorsan változó új korunk történelmében azon a tájon történt, a csírái ott vannak Balogh Edgár és a város élén álló társai meg a felszabadító szovjetek közötti beszélgetésekben? Ez is megírásra vár még, s aligha írhatja meg ő maga. Lehet, hogy csupán epizód ez, s a pálya egésze inkább „lovatlan szentgyörgyködés”. Lehet, hogy többnyire kiszorult a „fősodorból”, viszont mindig tudta, mit gondol a falujából elszármazott, éppen csak hogy városiasodó réteg, mit gondolnak a jóban- rosszban mellette álló feleség, Máté Rebeka Boldizsár után választott szülőföldön, Vargyason, melynek a „lakosai minden székely közül a legárvábbak”. Ennek a népnek a szava szólalt meg általa romániai és magyarországi lapok hasábjain. Az erdélyi tömeg- mozgalmak szétvertségének állapotában e munkásság következményeképp lehetett hitele és buzdító ereje a nép sorsáért aggódó szervezkedésének, hogy az adott helyzetben a magyarországiak vállára tétessen a felelősség azoknak a jövőjéért, akik némaságra ítéltettek. Vegyék fel, éljenek és cselekedjenek e felelősség erkölcsi parancsolata szerint. Csak a tudatlanság magabízó fölénye intézheti el ajakbiggyesztéssel e, ma már részleteiben néhol romantikusnak tetsző vállalkozásokat, egy élet szertefutó reményeit. Ha nem tudunk vagy nem akarunk belehelyezkedni az emlékíró gondolkodásának belső logikai rendszerébe, aligha mondhatunk igaz ítéletet róla. Sőt a fiatalabb nemzedékbéliek kötelességét se teljesíthetjük: azt, hogy — miképpen Dávid Gyula finom bölcsességéi tanulmánya figyelmeztet rá az Utunkban — a személyesen átélt Balogh Edgár-i történelmi emlékeket összevessük a történelem szélesebb áramával, s hogy a kételyekre hajlamos ifjúság jogán ne csak az emlékíró és a história szinkroniáját vizsgáljuk, de az eredmény felőí is szemléljük a múltat: minek mi lett a következménye. Mennyi és milyen eredményt hozott a már-már legendás, ellentéteket összebékíteni szándékozó magatartás? Meghozta-e remélt gyümölcsét az említett „tettetett naivitás”, amely sebeket osztó időkben is — a sebeket kapók ki tudja honnan vett optimizmusával — kereste a megbékélés horizontját? A kérdéseket részben az élet, részben maga az emlékező követeli ki. Az utóbbi azzal, hogy a tényekkel szabadabban bánó önéletrajzi regény helyett a mozgalmi számadás puritánabb, a szépírói hevületnek kisebb lehetőséget adó formáját választotta. Bizonyára azért, hogy méginkább meggyőzzön józan tárgyilagosságáról. Olyan kérdések ezek, amelyekre jórészt Balogh Edgár válaszolhat majd emlékiratának folytatásában. Reneszánsza van ma Erdélyben az emlékezésnek, s a legjobbak esetében aligha az önértelmezés, önkorrekció, önigazolás vagy a múltátalakítás szándéka van e jelenség mögött. Sokkal inkább az a bizonyosság, hogy hatalmas a történelem, amelyre az ottani magyarság emlékezhet. Nem nemzetiségi múltteremtés folyik tehát, hanem emlékezet68