Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A holnap sürgetője

udvarokban megbúvó cselédegyletek patrónusaként, munkás- és parasztbálok szer­vezőjeként, többnyire a háttérből irányítva és gyarapítva terebélyesedő népi mozgal­makat. Erre gondolva írja, hogy „Magamfajta kis-emlékíró, aki nem a hatalomban eltöltött szerepeire gondolhat vissza, legfeljebb a hatalommal szemben felállított emberi igényeire, s kiszorítottságában magának és népének keserűségeire, nem tudhat érdemlegest a nagypolitika kulisszatitkairól. . Való igaz, Balogh Edgár hatalmi funkciót, „parancsnoki tisztet” csak abban a másfél hónapban töltött be, amikor a szovjet csapatok kolozsvári bejövetele előtt a Városi Őrség az ő vezetésével átvette a hatalmat és megindította az új román és magyar életet. így, együtt. Másképp nem akarhatták s nem is lehetett volna, hiszen a szovjetek már egy új szellemet hoztak a Kárpátok felől: első dolguk volt, hogy leszedették azoknak a románoknak a házairól a táblákat, akik e táblákkal — Románok háza — akarták megkülönböztetni magukat, s így reméltek más elbírálást, mint a magyarok. Vajon hányán emlékeznek még rá, mit köszönhetnek Balogh Edgárnak? Hányán tudják még, hogy sok mindennek, ami gyorsan változó új korunk történelmében azon a tájon történt, a csírái ott vannak Balogh Edgár és a város élén álló társai meg a felszabadító szovjetek közötti beszél­getésekben? Ez is megírásra vár még, s aligha írhatja meg ő maga. Lehet, hogy csupán epizód ez, s a pálya egésze inkább „lovatlan szentgyörgyködés”. Lehet, hogy többnyire kiszorult a „fősodorból”, viszont mindig tudta, mit gondol a falujából elszármazott, éppen csak hogy városiasodó réteg, mit gondolnak a jóban- rosszban mellette álló feleség, Máté Rebeka Boldizsár után választott szülőföldön, Vargyason, melynek a „lakosai minden székely közül a legárvábbak”. Ennek a népnek a szava szólalt meg általa romániai és magyarországi lapok hasábjain. Az erdélyi tömeg- mozgalmak szétvertségének állapotában e munkásság következményeképp lehetett hitele és buzdító ereje a nép sorsáért aggódó szervezkedésének, hogy az adott hely­zetben a magyarországiak vállára tétessen a felelősség azoknak a jövőjéért, akik néma­ságra ítéltettek. Vegyék fel, éljenek és cselekedjenek e felelősség erkölcsi parancso­lata szerint. Csak a tudatlanság magabízó fölénye intézheti el ajakbiggyesztéssel e, ma már rész­leteiben néhol romantikusnak tetsző vállalkozásokat, egy élet szertefutó reményeit. Ha nem tudunk vagy nem akarunk belehelyezkedni az emlékíró gondolkodásának belső logikai rendszerébe, aligha mondhatunk igaz ítéletet róla. Sőt a fiatalabb nemzedék­béliek kötelességét se teljesíthetjük: azt, hogy — miképpen Dávid Gyula finom böl­csességéi tanulmánya figyelmeztet rá az Utunkban — a személyesen átélt Balogh Edgár-i történelmi emlékeket összevessük a történelem szélesebb áramával, s hogy a kételyekre hajlamos ifjúság jogán ne csak az emlékíró és a história szinkroniáját vizs­gáljuk, de az eredmény felőí is szemléljük a múltat: minek mi lett a következménye. Mennyi és milyen eredményt hozott a már-már legendás, ellentéteket összebékíteni szándékozó magatartás? Meghozta-e remélt gyümölcsét az említett „tettetett naivitás”, amely sebeket osztó időkben is — a sebeket kapók ki tudja honnan vett optimizmusá­val — kereste a megbékélés horizontját? A kérdéseket részben az élet, részben maga az emlékező követeli ki. Az utóbbi azzal, hogy a tényekkel szabadabban bánó önéletraj­zi regény helyett a mozgalmi számadás puritánabb, a szépírói hevületnek kisebb lehe­tőséget adó formáját választotta. Bizonyára azért, hogy méginkább meggyőzzön józan tárgyilagosságáról. Olyan kérdések ezek, amelyekre jórészt Balogh Edgár válaszolhat majd emlékiratának folytatásában. Reneszánsza van ma Erdélyben az emlékezésnek, s a legjobbak esetében aligha az önértelmezés, önkorrekció, önigazolás vagy a múltátalakítás szándéka van e jelenség mögött. Sokkal inkább az a bizonyosság, hogy hatalmas a történelem, amelyre az ottani magyarság emlékezhet. Nem nemzetiségi múltteremtés folyik tehát, hanem emlékezet­68

Next

/
Oldalképek
Tartalom