Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A holnap sürgetője

felszabadulás, de csak a valóságos, a békés fejlődés lehetőségét biztosító szabadság adhat igaz, új életet.

Az emlékíró kötetének tanúsága szerint, mintha sohase féltette volna jobban a jövőt, mint éppen a magyar uralom idején. Olyannyira, hogy tőle szokatlan szigorúsággal beszéli el az 1940 és 44 közötti négy esztendő emlékeit. Ma is így látja jónak. Aki a korábbi korszak akár párton belüli, akár különböző politikai csoportok közötti vagy személyes vitáit — vélekedésünk szerint — a valóságos gorombaságénál jóval csendesebbre fogta az írásban, itt valóban szokatlan eréllyel vonja össze a szemöldökét. Annak árán is, hogy leszűkíti egyébkor sokfelé tekintő szemléletét, a történetíró szeme helyett olykor a jelen politikusának szemével ítél. A Duna-völgyi összefüggések nagy ismerője ezúttal még csak futólagosán sem veti össze az észak- és délerdélyi, valamint az összromániai helyzetet, s teszi ezt valószínűleg azért, mert a jelen politikusaként a mi magunk önelszámolását tartja a legfontosabbnak. Ám az olvasó tökéletesebben megérthetné e korszakot a szélesebb kitekintéssel, hiszen az okokozati összefüggéseket nemcsak múlt, közelmúlt és a ma viszonyában szemlélhetné, de egy — különböző népek által különböző érzelmekkel megélt — időszakon belül is. A kelet-európai történelem amúgy is sokszor bizonyította már, hogy a népek természetes békéjét az úri osztályok kölcsönösen elkövetett bűnei zavarták meg, s mivel így volt, a nemzeti múlttal való szembenézés, az önelszámolás is csak együttesen és kölcsönösen lehet igazán hatásos. Úgy, ahogy például Titus Popovici és Sütő András kezdeményezte esztendőkkel ezelőtt. Már a negyvenhatos párizsi béketárgyalásokon kiderült (Id. A magyar népi demokrácia története 1944—1962), hogy csak a közös felelősség vállalása teremthet rendet a Duna-tájon, különben továbbra is az imperializmus által felszított — s a tárgyalásokon a nyugati hatalmak közönyétől támogatott — gyűlölködés lesz az úr. Minden elfogultság és egyoldalúság alap lehet vélt jogok megszerzéséhez, s a nemzeti büszkélkedés vagy önbizalomvesztés levegőjében humanista álommá foszlanak a gyakorlati politikában is használt olyan morális fogalmak, mint a Balogh Edgár által mindig hittel vallott kölcsönösség fogalma.

Az emlékekből bizonyosan e korszak teljesebb megrajzolására is futná, s azzal egyértelműbbé válnék a néptestvériséget és népfrontiságot nemcsak taktikának, de stratégiának tekintő elgondolás és a múlttal a mának beszélő nemzetpedagógusi szándék. Gazdagabb lehetne az a megfontolandó politikai kiskáté, amelynek a részleteit ilyen és ehhez hasonló szavakkal mondja el a sorok között: „Történelmi hullámvölgyben nem az eredmény nagysága, hanem a magatartás erkölcse a mérték”; vagy: „Bajban a legnagyobb veszély az elszigetelődés, a hadállások feladása...”; vagy: „A kisebbségi szükség gyakorlati magyarságot követel . . .”, (s ebben a „gyakorlati- ságban” legelsőnek a magyar iskola ügyét látja); vagy: ,,. . . a cenzúra adott viszonyai közt senki sem teljesen azonos a maga megnyilatkozásaival”; és így tovább. Gondolatok özönét villódza fel a két világháború közötti idő tanulságaiból a korszak megértéséhez.

Néptestvériség és népfrontiság. Bármely történelmi esemény elmondása kapcsán visszatérő, újra és újra megerősített fogalmai ezek egy ajánlott magatartásnak. A dolgok természetes logikájából következik, hogy a minden balos elzárkózással szemben álló Balogh Edgár épp a MADOSZ és a Vásárhelyi Találkozó népfrontiságában látja a nagyobb hatású és érvényű mozgalmakat, és a negyvennégy utáni Magyar Népi Szövetségben találja meg a romániai magyarság történelmének szervezeti csúcspontját. Természetes és az idők próbáját is kiálló igaz számadás ez annak a részéről, aki mindig tudta, hogy a „legmegfelelőbb politikai elméletnek is csak a demokratikus gyakorlat, a közvetlen népszolgálat ad hitelt”, s aki a népben, nemzetben, szocializmusban gondolkodást az egyetlen lehetséges sorsparancsként vallotta és vállalta. Ha kellett, hátsó

67