Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - MŰHELY - Pálfy G. István: A holnap sürgetője
plebejus tudattal.” Ezért is lehetett az 1935 utáni erdélyi élet kovásza, a dimitrovi eszmék képviselője anélkül, hogy ezeket az eszméket újakként hallotta volna a Komintern VII. kongresszusa körüli időkben. Sajátmaga által is megtalált gondolatok voltak ezek, melyek arra mozdították, hogy „szemben minden önfeledt regionaliz- mussal és balos elzárkózással” a népfronti kiszélesedésnek, egy új népi szintézisnek legyen következetes szószólója. Nemzetiségén belül és néptestvériségi, Duna-meden- cei ügyekben egyaránt. A Korunk az ő hatására is nyitott teret a népfronti gondolatnak, az ő munkálkodásának nyomán is kovácsolódott a Vásárhelyi Találkozó, amely — gondoljuk csak meg! — száznyolcvanhét, a hatalommal így vagy úgy szembenálló ember vitákban születő szövetségével lett „a dolgozók ideológusainak tűzkeresztsége”. És amely — miképpen Balogh Edgár idézi — liberálisok, demokraták, demokratikus érzelmű egyháziak, baloldaliak, jövőt formálni akaró fiatalok szavát mondta el záróhatározatában: „A Vásárhelyen összeült fiatalság egy szabadságot szerető nép nyíltságával fordul a nemzeti álmaiban beteljesült és Gyulafehérvár magas szelleméhez felemelkedni tudott román néphez és irányítóihoz, hogy az élet- és emberi jogaiban veszélyeztetett magyarság számára találja meg azt a módot, amely a lelki kibéküléshez vezet, és a történelmi egymásrautaltságban élő két nép számára a szabad testvéri együttélés lehetőségét megteremti.” A baloldal ezoterizmusra hajlamos részének aligha tetszett ilyen szózat, de Balogh Edgárék tudták, hogy az egységnek csak ez lehet alapja, a néptestvériség, az osztálycélok hirdetését csak a nemzeti elkötelezettség egyidejű és ilyen hangú vállalása töltheti meg a tömegeket mozgósító tartalommal. Balogh Edgár egyetértett Bányai László akkori gondolatával, hogy „éppen az elnyomott kisebbségek, valamint minden függetlenségében fenyegetett nép helyzetében nyeri vissza a nemzeti eszme hagyományos szabadságharcos, haladó történelemalakító erejét”. Az élet tanította meg erre. Okosnak tartotta Tamási Áron otthonossága köré felzárkózni a közelgő háborús viharban; megbecsülte a transzilvánizmust, mert ahol az „a szükségletek ösztönös felérzését jelentette, ott mindig is tudatos erdélyi sorsvállalásnak mutatott utat” — írta 1938-ban, s most hozzáteszi: „Az erdélyi valóságot azóta is kiindulási alapnak tartom a „romániaiság” reális értelmezése, s azon túl a Duna-völgyiség, kelet-európaiság. egyetemes emberség őszinte vállalása felé”. Tudatos hídépítő program ez a Kós Károly-i és a Gaál Gábor-i elgondolás között. Balogh Edgár velük együtt látta, hogy minél közelebb a háború, annál nagyobb megfőntotságot, igényel a Trianonban megmételyezett Középkelet-Európában a nemzeti eszmével való politizálás. Az otthonosság Tamási megmutatta érzését, mely legmélyebb kötődésiben sem irányult sohasem más népek ellen, tisztán kell megőrizni. A hivatalos magyar politikával szemben Tamásiék, Kósék, Gaálék szabadcsapatát kell erősítenil oda kell besorolni, hogy elkerülhetővé legyen a későbbi végzet. Harminc- nyolctól összetettebb volt a gond, mint valaha. Hiszen egy nemzeti jogaiban megkurtított, megsebzett, létében fenyegetett népcsoporttal kellett elhitetni, „hogy a Csallóközt meg Gömört, Jókai Komáromét és Tompa Mihály Rimaszombatját Magyar- országnak ítélő bécsi diktátum . . . idegen ármány megosztó cselezése, s nem nemzeti felszabadulás”. A magyarázat csupán teoretikusan lett volna egyszerű, hiszen az igazi nemzeti felszabadulást csak a Tanácsköztársaság teremthette volna meg, ha nem verik le a hódító nemzeti álmú imperialista hadseregek épp azok irányításával és beleegyezésével, akik a bécsi döntésekben is ludasak. Ám a sebek sajgó fájdalma nem kedvezett a teóriának, a történelmi elmélkedésnek. A hic et nunc parancsa szerint a napi gyakorlatban kellett hihetővé tenni, hogy az imperialista hatalmaktól semmi jó sem várható a kelet-európai ügyek igazságos rendezésének dolgában. Életkérdés a nemzeti 66
