Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)
azonnal szét is taposódtak; legfeljebb a locsolt minták maradtak láthatók valamivel tovább. A vásárhelyi asztalosbútorok virágozásának több stílustörténeti szakaszát tudjuk elkülöníteni: legkorábbi a sötét (fekete, kék, zöld) alapra festett piros-sárga-fehér tulipános indadísz, ezt követi a fehér alapra vitt piros rózsás virágozás, majd ugyanígy a sárga vagy (újra) a sötétkék alap, és végül egy halványabb alapszín, kisebb virágokkal zárja a sort. A legtöbb díszt (a szertartásosan házhoz vitt) tulipános menyasszonyi láda kapta: leggyakoribb virág volt a rózsa, gyöngyvirág, jácint és a nárcisz: ezeket részarányos tagolásban, lehetőleg keretben helyezték el. A vásárhelyi bútorok dísze majdnem kizárólag a festés volt, ellenben a fő helyen lógó áttört és festett keretű tükrön többféle díszítőmód is ösz- szetalálkozott; ez a maga idejében sem volt általános, de stilizált változatát sokan kedvelik, fővárosi lakások egyik dísze. A vásárhelyiek a tükör fontosságát még azzal is hangsúlyozták, hogy köré virágos tányérokat helyeztek el, alatta pedig a tulipános láda foglalt helyet. Az alföldi mezővárosok tipikus bútordarabja az említett gondolkodószék, melynek előképét a főúri udvarokban és a városi tanácstermekben kereshetjük. Paraszti magánhasználatban is hasonlóképpen hangsúlyos volt a szerepe: csak a családfő ülhetett bele, és ő gondoskodott megfelelő átörökítéséről is. Egyébként egy barokkos, festett támlájú karosszék. Egy virágos bútorokat készítő szegedi asztalos a múlt század végén biblikus freskókat kezdett festeni a parasztházak falaira, de egyéni kezdeményezése már nem válhatott olyan „divattá , mint a már bemutatott kalocsai falfestés. „Embörzsírral készül az agyag...” Az Alföldön tűzálló agyag híján inkább tálak, tányérok, korsók és egyéb folyadéktartó edényfélék készültek, mint fazekak; e foglalkozás mindemellett itt is több évszázados, ha ugyan nem ősrégi. A hódoltság alatt sem szünetelt, sőt ekkor terjedt el az összenyomott szájú, csörgős-csecses korsó, mely az Alföldtől nyugatra és északra ismeretlen. Habán telepek híján az Alföldön a bo- kályfélék nem tudtak elterjedni, csak Szegeden van némileg hasonló edényforma; ellenben már a 16. századtól virágozták az edényeket és a 17— 18. században díszül falra is akasztották. (A lakásdíszítésnek ez a módja a Dráva vonalától délre egyáltalán nem is tudott meghonosodni.) Az alföldi tálasok és korsósok a 19. század folyamán egy ideig fokozottabb virágozással és az edényfélék választékának bővítésével, továbbá a polgári darabok utánzásával egy ideig sikerrel vették fel a versenyt a modern gyáripari kerámiatermékekkel, de a századfordulótól kezdve e téren is megindult a hanyatlás, csak ahol a művészet- pártoló széplelkek és az üzletemberek együttesen fel tudták karolni (mint pl. Hódmezővásárhelyen), vagy pedig ahol egyes műhelyei megérték a felszabadulást, csakis ott tudott a végleges elmúlástól megmenekülni. Az Alföld sem szűkölködik kerámiaközpontokban, közülük leghíresebb Tiszafüred, Mezőtúr (ezekről a következő fejezetben szólunk), továbbá Hódmezővásárhely, Szeged és Szentes, és még számos más kisebb helység is. E központok közül Szentes főként régies fekete kerámiája miatt érdemel említést: a füstöléssel való feketítés, a kaviccsal való mintázás és egyáltalán maga az egész technika és díszítés nagyon régies; valamikor világszerte elterjedt volt, hazánkban is szinte mindenütt ismerték, bár jelentősége soha nem volt elsőrangú. A szegedi kerámia nem volt olyan díszes, mint a vásárhelyi, holott a szűr és a suba esetében éppen fordított volt a helyzet! A századforduló körüli 90 fazekasközpontból a vásárhelyi a mesterek számát és a készítmények mennyiségét, különösen pedig a szépségét tekintve feltétlenül az elsők között van. 25 megye 150 helységébe került vásárhelyi kerámia, részben a kofák vásárolták fel nagy tételekben, részben pedig maguk a mesterek vásároztak vele; különösen a Dél-Alföldön keresték edényeiket; a falusiak, valamint a nemzetiségiek valamivel tarkább és színesebb edényeket kedveltek, mint a mezővárosok parasztpolgárai. A vásárhelyi tálasok és korsósok szinte minden igényt ki tudtak elégíteni: nemcsak tálat, tányért, korsót, szilkét és egyéb használati darabokat, hanem pálinkás butellát (csak az Alföldön ismerik, de pl. Tiszafüreden már ugyanezt butykosnak mondják), paprika-, tinta- és fésűtartót, továbbá alakos edényeket (borosmiska vagy mihók, ember- és katona- butella, sellőformáiú függönytartó, Deák Ferencet ábrázoló kéménygomb stb.), és mindenféle egyedi darabot (csalikancsó, hordóskulacs, bödön, cserépkosár, tepszi stb.) is elkészítettek. Máig is kaphatóak a gerezdes és áttört peremű dísztálak. Amilyen sokféle edénytípust készítettek, ugyanolyan változatos módokon díszítették is: amíg a mesterek fejeztek be minden egyes darabot, addig gyakoribb volt az alakos (madár, ember stb.) ábra, később asszonyaik már inkább virágoztak. Színeztek mázzal és festékkel, ismerték a karcolást, [rókázást és a kaviccsal való dörzsölést, sőt a puszta kézzel való festést is. A virágokat írókázással lehetett legszebben mintázni; kedvelt volt az akácvirág, bazsarózsa, búza- és gyöngyvirág, ún. kettős rózsa, labdavirág, napraforgó, szarkaláb, tulipán stb., tehát kerti és mezei virágok egyaránt. Ezeket, valamint a köztük levő teret levélfélék, indák stb. keretezhették, ill. töltötték ki: így eper-, szőlőlevél, sőt még petrezselyem és folyondár is; kedvelték továbbá a dalbeli rozmaringot, a hűség jelképét is. Az edénytípusoktól függően kaphatott helyet még a gyümölcsös ornamentika: szőlőfürt, körte, alma, cseresznye és a meggy is. Sikerrel birkóztak meg épületek (pl. ház, csárda, kastély, templom stb.1, különféle társadalmi-foglalkozási típusok (be94
