Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - SZEMLE - Ballai József: Panem et focit (Zsolt Róbert: Labdarúgók, sportolók)
lomból és más-más formában, gondosan álcázva újratermelik a modellt. Az író védencének politikai-erkölcsi fejlődése, felnövése az eszméhez a társadalmi prosperitással felgyorsul.Aztán előszóra magánéletben, a házasságában fakul ki minden s nemsokára arra is rá kell döbbennie, hogy az általa világra segített korszerű nyomda akkor is rendben betölti szerepét, ha ő maga semmit sem tesz. Az összetett és a túlbonyolított viszonyok, s a szárnypróbálgató fiatal értelmiségnek az új értékek igényével való radikális fellépése például a hatvannyolcas csehszlovákiai események kapcsán, tovább mélyítik feleslegességének tudatát, szerepének szerepte- lenségét. Ezen a ponton veszti el egyetlen és igaz szerelmét, s ettől még jobban lelassul, megérzi a teljes beszűkülés veszélyét, — tehát változtatnia kell, és ő változtat. ADuna-parti kisváros, amely éppúgy lehetne Baja, mint Komárom, Vác vagy Mohács, ahova tanácselnöknek küldik, a dzsentroid magatartás- minták, a feudális részstruktúrák továbbélésének és újraéledésének melegágya, a szervilizmus Mekkája, ahol még új értelmet kaphat a politikai küzdelem, a politikai szerepvállalás. A már-már szo- ciográfikus hitelesség a regény tetőpontján azt a mondanivalót erősíti föl, hogy a személyi kultusz módszerei az új körülményekhez igazodva továbbélnek az elmosódó és alig fölsmerhető korrupcióban: abban, hogy a személyi érdeket a hatalom pozíciójából társadalminak tüntetik föl, manipulálják és lehetetlenné teszik a nyilvánosság kontrollját. Szabados György az ezek elleni harctól várja életének új értelmét, a magányosan alkoholizáló városi első titkár barátjával együtt. De a kiteljesítő élmények késnek, egyre késnek, és a kivárásához lassan elfogy a lelkierő. A fel- töltekezéshez csak a természet marad: a víz, a magányos vitorlázás, vele a nagy szerelem emléke, a szabadság helyett a szabadság illúziója. Meghal a barát, a példakép, Petrik oktatási miniszter, s ott van kezében az a pisztoly, amit még ötvenhatban tőle kapott. Az alkalom az utolsó magányos vitorlástúra a Balatonon, s a távolban a vihartól vízbe borult vitorlás két fuldokló fiatallal. Menteni kell, a kockázat nem érdekes, s ez emberibb, mint egy pisztolygolyó lehetősége, s akkor hatalmas erővel átcsapódik a keresztrúd, hogy véget vessen mindörökre Faustus doktor boldog- ságos pokoljárásának a teljes kiürülés előtti utolsó pillanatban. Gyurkó László remekbe sikerült regénye magas művészi fokon tárja elénk a tükröt arról, hogy egy társadalmi gyakorlattá objektiválódott eszme, a szocializmus számára a feltétel nélkül és mindenkor mindenben hivő ember nem mássá, mint eszközzé idegenül, s ez mindennél veszélyesebb. Harmincéves történelmünknek azok az alakjai a tegnapban és a mában is tűrhetetlenek, akik az eszme egyedül általuk való képviselésének diktátumával tagadnak minden más magatartást, mert éppen az eszme társadalmi gyakorlatban való kiteljesedését sikkasztják el: stanzáinak és konzerválnak, Marx szavaival: külsők és idegenek. (Magvető, 1979.) CSATÓ KÁROLY PANEM ET FOCIT Zsolt Róbert: Labdarúgók, sportolók Ha Szent István korában van foci, királyunk azt teszi meg államvallásnak. S minden másképp alakul. Nem rabló-, de mérkőzésportyára indulnak eleink. Botond alkalmasint a legtechnikásabb támadó címet érdemli ki. Dobó Istvánról mint a catenaccio fölfedezőjéről emlékeznek meg a tankönyvek. A múlt századi Kossuth kontra Széchenyi belviszályt szakmai nézeteltérésként elemeznénk: melyik center rúgott volna több gólt. Mert: a labdarúgás történelemformáló erő, amiből következően a történelem: nemzeti együttesek meccseinek története, ergo: a foci közügy: nem hivatalos államvallás. Panem et focit és minden rendben van. Össze- és megtartó erő: példa rá, hogy külföldre távozott hazánkfiai évtizedek múltán is hibátlanul (sőt, akcentus nélkül!) mondják föl az aranycsapat névsorát. Korunk sztárjai nem a politikusok, még csak nem is az űrhajósok: de nem is a pop együttesek, hogy az írófélékről ne is beszéljünk. Cruyffé mellett talán egy-két százalékos lehet Carter népszerűsége. Az Abba bájos,szépfenekű Agnetháját sokan szeretik, de közel sem annyian, mint Pelét. Továbbmenve, slágerlistát annyi ideig nem vezetett még dal, mint az 1966-os világbajnokság győzteseinek nótája, holott a derék nagybritán aranylábúakról minden inkább állítható, mint hogy kiművelt az énekhangjuk. Én magam soha nem sportoltam, s ha megsúgom, hogy a szerkesztőségek egymás közötti kispályás labdarúgó-tornáján épp csak megütöm „a tartalék tartaléka” szintet, sok mindent elárulok focitehetségemről. Sportrajongónak sem nevezem magam, de olimpia, világbajnokság idején engem sem lehet elzavarni a televízió elöl, s épp oly álmatlanul-kialvatlanul kóválygok, mint a többi országhatáron belüli tíz és fél millió magyar. Jól tudom, hogy a közvélemény egy válogatót meccset többre-nagyobbra tart bármely politikai eseménynél, legyen az bár a SALT—20. Lényegesebb számára, hogy mit ír az újság (a lapokat köztudomásúlag egyébként is mindenki a sportnál kezdi) — de legtöbbször csalódni kényszerül. A sajtó kis győzelmet nagy sikernek könyvel el, a döntetlent tisztes helytállásnak nevezi, a vereséget küzdelmes kisiklásnak. Ebből aztán ki-ki hajlamos messzemenő következtetéseket levonni a sajtó hitelét illetően. 83
