Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - SZEMLE - Tömöry Péter: Létmondatok - avagy a történelmi regény visszanyert méltósága (Szabó Gyula: A sátán labdái)
Igaza van? A sport a társadalom tükre; s mert sport, hát demokratikus is — síkfutásban ugyanolyan eséllyel indul a gróf, mint az inasa, sőt az utóbbi (edzettsége révén) hajszállal nagyobb sansszal — s mert demokratikus, hát véleményszabad; közmondásos, hogy hazánk a tíz és fél millió szövetségi kapitány országa. A sportvezető hatalom, nemkülönben a sportoló — máskülönben mért tűrnénk el nekik annyit? Aki tehát a sportot térképezi föl, az adott társadalom látleletét készíti el. Ezt tette Zsolt Róbert Labdarúgók, sportolók című, a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent könyvében. A vaskos kötet rám a meglepetés erejével hatott. Kismértékben az árával — nem nagyon emlékszem, mikor fizettem nyolcvan forintot egy könyvért — nagyobb arányban a tartalmával. Zsolt Róbert semmiből sem csinál titkot; azt írja, ami történt. Azzal a tisztességgel, amelyet a Magyar Nemzeti-beli cikkeiből megszoktunk. Azzal az elkötelezettséggel, amely minden újságíróra jellemző kellene, hogy legyen. Azzal a lendülettel, amellyel a labdarúgóknak kéne kergetniük a bőrt. Tanulságos olvasmányok pusztán maguk a fejezetcímek. „Hamis útlevéllel,,, „Főiskolások nyolc ájtalánossal,,, „Tőkepénzes amatőrök,,. Vagy; „Élni és visszaélni,,, „A Póczik-ügy,,, „Titokzatos pénzforrások,,, „Adás-vétel,,, „Ellopott játékosok,,, „Tehetetlen vezetés,,— egymás utáni fejezetek! Zsolt könyvének erénye a mértékletesség. Nem ledorongol, hanem elmagyaráz, összefüggésekbe ágyaz, távlatot nyújt. S itt a Zsolt Róbert és Végh Antal (Miért beteg a magyar futball?) könyve közötti különbség. Végh rohamtempóban fölvett anyagból igen szubjektív dühös írást tett az asztalra. Zsolt megfontolt, minden kijelentést megrág. Amit Végh kijelent, azt Zsolt elemzi. Mindenesetre Végh könyvét pár óra alatt elolvashatni, Zsoltéra napok kellenek. Egy biztos: nem csalódik, aki a kulisszatitkokra kíváncsi (szerintem ebből a fajta olvasóból van több) de az sem, aki csupán tisztán akar látni az elhínárosodott magyar sportéletben. Példát említve, van aki azon csámcsog, hogy egykoron maga Balczó is feketé- zett, van, aki pedig a minden idők legeredményesebb magyar öttusázóját ismeri meg; a kettő között azért van különbség. Mit is akart Zsolt? „A sporttal kapcsolatos emlékeimet gyűjtöttem sorba, és saját nézőpontomból vizsgálgattam, elemezgettem a legutóbbi harminc esztendő sportéletét, és a fejlődés tendenciái alapján próbálom felvázolni, hogyan képzelem el a verseny- sport jövőjét.,, Bár a könyv a Magyarország felfedezése sorozat tagja, s bár az olvasó hozzászokott, hogy e feleimmel szociográfiához jut, nem szociográfia. Kevés tárca, nagyobb rész publicisztika, egy darab tűnődés, pici tudósítás, egy csöpp riport — nehéz lenne egy szóval elmondani a jellemző stílusát. Talán még a „publicisztikus tűnődés,,a legtalálóbb megállapítás. Irodalomnak semmiképpen nem mondható, bár ez ne jelentse azt, hogy nem jó könyv. Jó, de semmi köze a sorozat eddigi darabjaihoz. Más, bizonyos fokig irodalmiatlanabb, bizonyos fokig pedig nyíltabb, szókimondóbb mint a többi Magyarország felfedezése. Kár viszont, hogy Zsolt tollát sűrűn görcsbe rántja a germa- nizmus — különösen az „egy,, határozatlan névelő helytelen és túlzott használata tűnik föl. A kötet vége felé a déja vu érzése is az olvasóra tör: mintha olvasta volna már ezt az eszmefuttatást. A szerző ugyanis igen sok dolgot négyszer ötször is megmagyaráz, de nem mindig más szempontból. Lehetett volna kurtítani a szövegen. Mindenesetre ezzel együtt fölmérhetetlen hasznú a könyv — hiszen, mint már említettem —, az utóbbi néhány évtizedben kevés őszinte szó hangzott el a sportról, a labdarúgásról. Bevallja ezt Zsolt is, s a sportújságírók felelősségéről így ír: „ ... Ekkor döbbentem rá (amikor két-három bundáról szóló cikket megjelentetett —B.J.), hogy sokszor mennyire gyávák vagyunk, hogy az önkontrollunk jóval hatásosabb, mintha cenzúráznák az újságokat __,, „ ... Hallgattunk és hallgatunk ma is a hibákról, legalábbis egy részükről, és néma cinkosaivá válunk sportolóknak, labdarúgóknak, klubelnököknek, sportvezetőnek. így hosszú-hosszú ideig hallgattunk a bundákról, nem beszéltünk a különféle összefonódásokról és sok minden másról. Nem vitás, tartottunk a nagy hatalmú vezetőktől, a szocialista mecénásoktól, akiknek messze ért a kezük. Nem akartunk elesni a harc mezején . ..,, Megdöbbentően őszinte sorok. Moldova Györgyöt tiszteletbeli vasutassá fogadták az Akit a mozdony füstje megcsapott című munkája eredményeként. Jósolni nem akarok. De nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy a sportmaffiában Zsolt Róbertét valaha is tiszteletbeli focistává, bíróvá, úszóvá, kajakossá,vagy sportvezetővé fogadnák. Ami viszont — éppé könyvből ismervén meg a labdarúgókat, sportolókat — talán nem is olyan nagy baj. Sőt. (Szépirodalmi, 1979). BALLAI JÓZSEF LÉTMONDATOK — AVAGY A TÖRTÉNELMI REGÉNY VISSZANYERT MÉLTÓSÁGA Borosjenőről, Erdély végvárából ír levelet bizonyos Teleki Mihály postamesternek az anyja, özvegy Teleki Jánosné, melyet a kor szokásaihoz híven ékes latin nyelven föl is dátumoz (Anno 1656 die 26 novembris) mielőtt elküldené II. Rá84
