Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - MŰHELY - Októberi beszélgetés: Mélytengertől a szikföldig. Csák Gyula válaszol Hatvani Dániel kérdéseire
rohanni, megkeresni, és ezt a művet ráakasztani. Csak azt teheti az író, hogy belesóhajtja mondandóját a levegőbe, aztán az valahol kiköt, s valamilyen olvasóra rátalál. Minthogy több száz író—olvasó találkozón vettem már részt, és a körülményeimhez képest igyekszem ezután is ilyen találkozókon részt venni, nagyjából azért konstatálom az én olvasói rétegem határait. Ide sorolható az olvasás iránt már érdeklődő kisértelmiség, kisegzisztecia, félértelmiség, főképpen vidékiek, de városokban is, a fővárosban is föl lel hetők, akiket a társadalmi problémák őszintén érdekelnek. Sajnos, a kisigényű kulturális fogyasztó számára termelt kulturális kacatok oly mértékben szétterjedtek, s találtak gazdára, hogy az értékesebb irodalom befogadóterepe összébbszűkült. Nem hiszem, hogy az agyonolvasottak közé tartozhatok, vagy túl sikeres lehetek, mégis, úgy látom, növekszik az emberekben a szellemi igény az olyan irodalom iránt, amely nemcsak szórakoztat, röhögtet, hanem gondolkoztak olykor talán meggyötör, felkavar. Jó lelkiismerettel és abban a tudatban végezhetem írói munkámat, hogy mondanivalóm nemcsak palackbazárt üzenetként juthat el véletlen szigetekre, véletlen emberekhez, de létezik Magyarországon egy növekvő létszámú olvasótábor, amely a mi valóságunk iránt érdeklődik és szívesen veszi, ha az írókkal együtt gondolkozhat. Mit tartasz a jelen évek magyar szociográfiájáról, hanyatlóban van-e a műfaj? Miről kellene írni, te magad miről írnál legszívesebben? Nem tudom megállapítani, hogy a műfaj hanyatlóban van-e. Ha például a Magyar- ország felfedezése sorozat, amely a szociográfiai műfaj gerincét adja, népszerűségnek örvend, akkor azt látom, hogy az érdeklődés növekszik a műfaj iránt. Az olvasókban! Ezzel együtt azt is érzékelem, hogy az írókban már kevéssé, mert egyre több olyan szociográfiai mű jelenik meg részint e sorozatban, részint azon kívül, amelyet nem az élő irodalomhoz tartozó emberek művelnek, hanem valamilyen szakemberek, vagy újságírók. A minőség nem feltétlenül rosszabb ezáltal, csak azt jelzem, hogy az íróknak kopik az érdeklődése a szociográfia műfaja iránt. Talán a kedvezőtlen tapasztalat miatt van így; majdnem mindig gondot jelent a mai magyar valóságról egy az egyben vallomást tenni, már a mű kiadatásánál, aztán pedig a fogadtatásánál. Meg akarják spórolni az írók azt a gyötrelmet, ami ezzel jár. Úgy gondolják, hogy az áttételes művek útja kevésbé rázós és meredek. Bár a kulturális politika arra bátorítja az irodalmat, hogy kertelés nélkül, nyíltan, őszintén tárja fel a valóságot, valamennyi gondunkkal, problémánkkal együtt, ám ha valaki ezt komolyan veszi és ennek szellemében akar dolgozni, nagyobb akadályokba ütközik, mint az, aki fütyül erre a kívánalomra, s ettől valami egészen eltérőt művel. Ezért is van, hogy a mai magyar valóságról szóló művek és írók életútja nehezebb, mint azoké, akik ezt nem vállalják. Változtatni ezen bizonyosan úgy lehetne, ha az egész társadalom légköre demokratizálódna, ha nem az igazság elmismásolása, hanem kimondása lenne a természetes és az örvendetes. Az egész légkörnek kell olyannak lennie, amely lehetővé teszi, hogy a műfajban jelentkező bátor, igaz, szép, tehetséges művek éppen úgy megkapják a maguk méltó elismerését, mint a csak formai trükkökkel bravúroskodó új szenzációk meg szokták kapni. Most az írószövetség titkárától is kérdezem: van-e utánpótlása ennek a műfajnak jelenleg, s mit kellene tenni, hogy legyen? Van a műfajnak utánpótlása, tudomásom szerint a Magyarország felfedezése sorozatban a közeljövőben jelenik meg egy antológia, amely éppen a fiatal — még írószövetségi tagsággal sem rendelkező — írók műveit gyűjti egybe. Azt gondolom, hogy a műfajnak rövidesen lesz egy újabb, fellendülő periódusa, mert a fiatal írókban, általában a művelt fiatalokban növekszik az érdeklődés a társadalmi valóság iránt, a törekvés 79
