Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - MŰHELY - Októberi beszélgetés: Mélytengertől a szikföldig. Csák Gyula válaszol Hatvani Dániel kérdéseire

a valóság faggatására; keresik az őket gyötrő kérdésekre a választ. A fiatalságra jellemző türelmetlenség ég bennük, s a valóságot közvetlen élmények alapján azonnal leírni, arról fénykép-és magnófelvételt készíteni gyorsabb eredményhez vezet, mintha áttételes művekben fejeznék ki a világról való vallomásukat. Ezenkívül számos olyan intézményünk van, amely pályázatokat hirdet a területén megnyilvánuló élet írói ábrázolására, s a pályázatok egyik organizátoraként látom: mindig nagy számban vannak érdeklődő, jelentkező fiatal írók, s ami még fontosabb, mindig nagy számban vannak tehetséget, eredményt mutató művek is.

A hatvanas években élt és alkotott még a magyar valóságirodalomnak néhány olyan kimagasló egyénisége, mint Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Erdei Ferenc. Bizonyos, hogy az ő példájuk ösztönző volt a te nemzedéked számára úgy is, hogy érezhet- tétek: mögöttetek állnak és biztatnak benneteket. Most a te nemzedéked lépett a helyükbe, s a mostani fiatalok milyen mértékben szorulhatnak vagy szorulnának rá a biztatásra, amit ti nyújthatnátok nekik? Egy kicsit összefoglalva: van-e ennek a stafétaátadásnak valamiféle folytonossága?

A mai helyzet merőben más, mint az az időszak, amikor az említett négy ember, s még számos más, mintának vehető tehetség élt közöttük. Őket egy szerencsés történelmi idő sokkal magasabbra emelte, mint ameddig mi eljuthattunk, s talán az egyéni tehetségük is okolta, hogy magasabbra emelkedtek, mint ameddig mi eddig eljutottunk. Épp ezért nem látom fontosnak azt, hogy mi most az ő helyükben vagyunk. Lehet, hogy némelyikünk életkorban már igen, mi több, némelyikünk társadalmi pozicionáltság- ban is, esetleg olvasói népszerűségben is, de ha a magyar irodalmat hosszabb távon nézem, s az értékkategóriáinkat komolyan veszem, irodalomtörténeti mértékkel mérve hátrább vagyunk, mint az előttünk járó, s jórészt már eltávozott nemzedék. Nem akarok senkit bántani, egyéni megítélés dolga, ki-ki mást gondolhat, esetleg éppen önmagáról. Mezőnyünket én ilyennek látom. Épp ezért mi nem adhatunk különlegesen vonzó példát az utánunk következőknek, már csak azért sem, mert a nemzedékváltás is más, mint korábban. A mai fiatalság számos okból következően nemhogy példákat követne, inkább a példákat akarja elhárítani az útjából. Míg mi kalapemeléssel, tisztelettel tekintettünk idősebb nemzedékbelijeinkre, addig a mai fiatalok ránk inkább úgy tekintenek, mint útbanlevőkre, mint akik méltánytalanul elfoglalják a kilátást, a helyet előlük. Ezt nem gúnyból, hanem a valóság ismeretéből fakadó számos tényre alapozottan mondom; a mai egészen fiatalok sem tematikában, sem modorban, sem stílusban, sem úgynevezett közéleti vállalkozásokban nem tekintik az idősebb nemzedékbelieket mintának. Azt sem gúnyból mondom, hogy én rokonszenvvel nézem mindezt, mert természetes jelenségnek tartom, mivel — mint mondtam — mi talán nem is érdemelnénk meg azt a kalapemelést, amit az előttünk járók megérdemeltek nemcsak esetleges nagyobb tehetségük, hanem történelmi szerencséjük okán is. 1945 után egy fiatal, induló írónak sokkal nehezebb volt a helyzete, mint azoknak a tehetséges népi íróknak például, akik a háború előtt kezdték pályájukat. Megvizsgálhatnánk, akár egyenként is: nagyjaink között alig van olyan, aki a háború előtt írotthoz hasonlót hozott létre minőségben és mennyiségben, de írói rangjuknak ez nem árthatott, ekkor már csak hajazgatták írói életművüket, amelyet a háború előtt hoztak létre egy ellenzéki és progresszív pozícióból. A háború után induló írónemzedéknek valami mást kellett fölvállalnia. A hibás kultúrpolitikából fakadóan leginkább csak statisztaszerepet a politika mellett, s bár ilyen körülmények között is megmutatkoztak a komoly tehetségek, alkottak jelentős, az egész magyar irodalom szempontjából értéknek tekinthető műveket, azért rengeteg tehetség kallódott. Elpusztult a mondanivaló már az íróban, vagy ha világra sikeredett is, csak torzítottan, megnyomorítottan. Erre céloztam, amikor történelmi szerencséről is beszéltem a nálunk idősebb nemzedékbeliek esetében. Más kérdés, hogy azok a mai fiatalok, akik úgy érzik, hogy itt már minden őket hívja

80