Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - MŰHELY - Októberi beszélgetés: Mélytengertől a szikföldig. Csák Gyula válaszol Hatvani Dániel kérdéseire
ták; segítette őket a természet is, amennyiben általában az Alföldön sokkal több a gyenge minőségű, szárazságnak vagy talajvíznek kitett talaj, mint a Dunától nyugatra. Van egy öreg bölcselem, hogy a pénz mindig oda megy, ahol már van. Ez a helyzeti előny csak szaporodott az idők folyamán, és a köztudatba is úgy épült be: a Dunántúl érdekesebb, szebb, vonzóbb vidék, itt dimbek-dombok vannak, a Balaton, erdők, folyók, s mindezekhez a századok során a jobb gazdasági lét civilizációs bázist is társított, jobb utak, csinosabb települések formájában. Nincsenek statisztikai adataim, de az az érzésem — és ezt a látvány is sugallja —, hogy a Dunántúlba még mindig sokkal több pénzt fektetünk be, mint a Tiszántúlba, amelynek van egy főútvonala, amely elvezet a román meg a bolgár tengerpartra, átvágtatnak rajta a csehek, lengyelek, németek, két-háromszáz kilométerenként van egy benzinkút meg egy vendéglő s kész, nincs tovább. Az okok összetettek és számosak, rövid távon ezeket ellensúlyozni nem lehet. Az Isten őrizzen bennünket úgy ellensúlyozni, úgy vonni el az ország más részétől, hogy mindent ide tápláljunk be. Öntörvényűén fejlődjön ez a vidék is, csak ne vonjuk el tőle, amit megérdemel. Számos riportodból, novelládból, de kiváltképp az Álomzug című regényedből kivehetően, erősen foglalkoztatnak a vidéki közélet negatív jelenségei. E tekintetben látsz-e változást — javulást vagy rosszabbodást —, vagy ha nem, akkor milyen zónákban kereshető a probléma gyökere? Nagyon nagy kérdés, nehéz röviden válaszolni. Először is én nem hiszem, hogy akármelyik írásomban is negatívan ábrázoltam volna a vidék, vagy a vidéki értelmiség életét. Azt gondolom, olyannak ábrázoltam, amilyen. És ha találtam benne dicsérendőt, arról sem hallgattam; az írói, alkotói, művészi módszer nem is bírja el az egyoldalúságot, ellentétek harcának kell működni, konfliktushelyzetnek kell teremtődni, s hogy ez létrejöjjön, hogy valamilyen emberi küzdelmet ábrázolhassunk, ahhoz többfajta magatartást kell ütköztetnünk. A probléma abból fakad, hogy az általam pozitívnak ábrázolt embereket és jelenségeket nem egyszer negatívnak minősítik. Olvasói vélemények negatív figuraként fogadják azt, aki elbukik. Pedig épp azért bukik el, mert valami jót képvisel, valami jót akar. Meggyőződésem, hogy a hibás irodalom- és kulturális politika annak idején nemcsak írókba, politikusokba, kritikusokba, de az olvasókba is betáplált egy hibás igényt és elvárást, amelynek következtében úgy vesznek a kezükbe könyvet, hogy az megfeleljen annak, amit tanultak az irodalomról: neveljen, szórakoztasson, szolgáljon pozitív példával, ráadásul mutasson kivezető utat. Ha mindezt nem találják, akkor a könyvet úgy értékelik, amely nem felel meg a támasztott kívánalmaknak. Ebből a szempontból, azt hiszem, egyetlen könyvem sem elégíti ki a típusigényeket. író-olvasó találkozókon, amikor vitatkozni kényszerülök olvasóim egy részével, borzasztó egyszerű a dolgom. Azt mondom nekik: emberek, állapodjunk meg abban, önök engem megbíznak, írjak erről a faluról. Akik jelen vannak ezen a találkozón, mindannyian tudják, a bőrükön érzik, hogy itt mennyi baj található. Azt is, hogy kik az igazi emberek, kik a hazug emberek, kik az álságosak, legföljebb nem beszélnek róla, legalábbis nyilvános gyűlésen nem, mert az érdekviszonyaink úgy alakultak, hogy szólni sajnos kockázatos dologgá lett, de ha valaki mégis fölvállalja és elmondja, azt jól esik hallani titkos drukkerként. Ha én olyan könyvet írnék az önök falujáról, amelyben elhallgatnám mindazokat a bajokat, keserveket, amelyeket itt átéínek, akkor azt hazug könyvnek mondanák, s joggal. Azt mondanák, hogy miért nem volt bátorsága az írónak megírni az igazat, miért nem volt hozzá szeme? De ha iskolás igénnyel közelítenek egy könyvhöz, akkor, lám, kifogásolják, ha az író valamely, az életünket is megkeserítő jelenséget ábrázol. Okfejtésemet derültség szokta fogadni: bizony, bizony, ha én csak azt írnám meg itt, hogy milyen nagyszerű ez meg az a vezető ember, 76
