Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - MŰHELY - Októberi beszélgetés: Mélytengertől a szikföldig. Csák Gyula válaszol Hatvani Dániel kérdéseire

s elhallgatnám azt, hogy ezzel szemben még mi minden igaz, úgy éreznék, valami kincstári igazságot akarok összehordani azért, hogy pénzt kapjak érte, s nem azért, hogy az igazat fejezzem ki, ami az író erkölcsi kötelessége. Azt gondolom, hogy az írónak az embert olyan helyzetekben kell megmutatnia, amikor az terhelési és szakí- tási próbának vettetik alá, mert akkor mutatja meg az igazi énjét, morális tartalmát. Egy litty-lötty, se hideg, se meleg helyzetábrázolás az olvasót sem érdekli, csak ha feszültség van, ha a jó a rosszal egymásnak feszül, az igaz a hazuggal harcban áll. Az viszont igaz, hogy talán több negatív jelenséget látok, mint amennyit hivatalosan néha megfogalmazunk. Az az érzésem, hogy a lehetőségeink alatt élünk, hogy alacsony morális, szellemi, kulturális színvonalon rendezzük be az életünket. Nagyon messze vezetne annak vizsgálata, hogy ez miért és mitől alakult így. Be kell látnunk, hogy illúzió volt az a jelszó 1945 után, amikor azt mondtuk, hogy a kultúra kincse a miénk. A lehetőség a miénk! Hogy birtokosai legyünk ennek a kultúrkincsnek, ahhoz munka kell, csakhogy ezt még nem végeztük el. S annak érdekében, hogy sikerélményt szerezzünk magunknak, olykor a nemlétezőre is rámondjuk, hogy létező, olykor a dörzsöltségre rámondjuk, hogy műveltség, a félértékú're is rámondjuk, hogy teljes értékű, s ez az öncsalás az élet majdnem minden terepén jelentkezik, egy olyan hamis tudatot plántálván belénk, hogy bizonyos ünnepélyes óráinkban hajlamosak vagyunk egy csomó rendellenességre azt mondani: mindez rendbenlevő, egy csomó hibára azt mondani: mindez nem hiba. És az embereket irritálja, ha ebben a meggyőződésükben valaki megzavarja őket, ha mondjuk egy író mást állít, mert akkor a kialakult kép összezavarodik, akkor az ítélkezőképesség elbizonytalanodik, akkor nem tudjuk, mi a jó, mi a rossz igazán. Ilyenkor következik a provokatív, durva kérdés, amit az író mellének szegeznek, hogy jó, ha maga szerint így van, hogyan lehetne jobban, mutassa meg a kivezető utat. Nincs a világirodalomnak olyan műve, amely az emberiség tragikus, katartikus helyzeteiből olyan kivezető utat mutatna, olyan receptet adna, amelyet csak be kell magolni és akkor holnaptól minden megoldhatóvá lesz. Ilyen nincs. Az irodalom ezt nem képes felvállalni, mert az emberi lét minőségi átalakítása nem egy írói műtől, mégcsak nem is intézményi rendelkezésektől változik, hanem egy folyamat eredményeként, amely folyamatnak abba az irányba kell hatni, hogy bizonyos negatív jelenségek átforduljanak pozitívba. Sokan azt kifogásolják, hogy a vidéki értelmiség ellen berzenkedek. Kétségtelen, hogy az új, szocialista értelmiségünk színvonalával elégedetlen vagyok. Természetesen magammal is; a hajdan magunk elé tűzött célokhoz képest nem tartunk ott, ahol kellene, de ahol, úgy érzem néha, egy kis keményebb ösztönzéssel lehetnénk. A lehetőségeinket nem használjuk ki; valamiképpen úgy alakult a sorsunk, hogy az értelmiségi létezésnek, a szükséges műveltségnek nincs meg a kellő rangja, árfolyama, s mint számos gazdasági termelvény, áron alul kerül a piacra. A kultúra, a műveltség sem fejeződik ki abban az értékelésben, amelyet a társadalom általában ad róla. Úgy szoktam mondani, s írtam is már több helyen, hogy félig-meddig valósítottuk meg önmagunkat, nem lettünk teljes habitusunkban értelmiségiekké, kiváltképpen nem abban az értelemben, ahogyan Németh László az volt. Munkahelyeinken még úgy, ahogy, mert ott a telefon, az intéznivaló; a magánszférában viszont nem szellemi emberekként létezünk, sem szórakozásban, sem igényeinkben, sem a világról való gondolatainkban. Ez az, amit én bírálok, mert bírálandónak tartok, olyannak, amire a figyelmet föl kell hívni. Ez néha sértően hat — nem bánom.

Szociográfiai tevékenységed mennyire segíti a szépírói működésed? Például abban, hogy segít-e földközelben maradnod a novellák, regények írása közben?

Valahány kiadói vagy szerkesztői embernek a nevem mindig úgy jut eszébe, hogy na ez az, akiből valami mait lehetne kipréselni; úgy vagyok ismert, mint aki az eleven

77