Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - MŰHELY - Októberi beszélgetés: Mélytengertől a szikföldig. Csák Gyula válaszol Hatvani Dániel kérdéseire
tam: irodalommal, kultúrával esetleg nem közvetlen kapcsolatban álló közéleti emberek, akik tőlem semmit nem olvastak, magát a Mélytengeri áramlás-t sem, csak a brossúrát, mert azt kötelezően írták elő, engem, valahányszor a nevem megjelent a tudatukban, mindig negatív példaként idéztek, s bizony így is kezeltek. Tudok arról is, hogy a később megjelenő könyveim, a Mélytengeri áramlás-sal együtt persze, nem voltak az ajánlott könyvek listáján, sőt némely könyvtárakban egyenest a nem ajánlottak listájára kerültek. Könyvtáros ismerőseim közül nem egy elmondta: konkrét utasítást kaptak, hogy könyveimet a tiltottak közé sorolják. A rádiónál is hangjátéksorozatot akartak csinálni a Mélytengeri áramlás-ból, s a beszéd után leállították. A teljes igazsághoz tartozik, hogy egy-két évvel később a szóbanforgó politikussal személyesen is kontaktusba kerültem, s tisztáztunk bizonyos félreértéseket. Nem azt mondom, hogy meggyőztem a magam igazáról, de addigra kiderült rólam is, hogy talán mégsem vagyok ellenség, s amikor elpanaszoltam neki, hogy a beszéde nyomán nemcsak a menyasszonyom hagyott el, hanem bizonyos közintézmények is elhagytak, mint pártfogókat, akkor ő ezen felháborodott, és egy-két, számomra előnyös intézkedést tett. Lassanként beleedződtem— meg is értettem —, hogy aki a nyilvánosság elé lép, azt jogos megítélni, az számítson rá, hogy a publikum minősíteni fogja. Olyan kritikát is kaptam, amelyből a szándékos és személyes rosszindulat sugárzott, de azért ezek a mellette-ellene viták nagyjából beleillettek abba, amit az irodalmi ábrázolásmód két felfogásáról akkoriban az irodalompolitika, és maguk az alkotó írók is vallottak. Nevezetesen: az irodalomnak zsdanovi tanácsot kell-e követnie, miszerint az adott valóság hiteles ábrázolása helyett egy leendő valóságképet vetítsen, és a negatívumok kiiktatásával csakis a pozitívumokat tüntesse fel, vagy pedig a valóságot olyannak ábrázolja, amilyen. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem csak negatívnak, mert a valóság mindig — frázisnak hangzik, de csakugyan — összetett. Ha tehát valaki kizárólag negatív képet fest, akkor az sem hiteles. Volt a vitának egy vonulata, amely engem külön megkeserített. Etikámmal ellentétes, hogy személyekről beszéljek, de azért azt megmondom, hogy legjobban az fájt, amikor azt vettem észre: az én sorsomat, az én személyiségemet, mondhatnám gyerekkorom idejéből jól ismerő emberek korábbi véleményüket, amely baráti volt, szövetségesi volt, úgy változtatták meg, hogy engem árulónak kiáltottak ki, olyan embernek, mint aki a parasztságot elhagyta, osztályát kívülről ábrázolja. Pár évvel később ők is megértették, hogy tévedtek, és miközben valamennyi eszmei érdekük azt diktálta volna, hogy a Mélytengeri áramlást, mint művet a maguk által kialakított értékrendben egy előkelőbb helyre tegyék, onnan kiiktatták, kilökték, és hogy úgy mondjam, a velük ellenséges tábor kezébe, pártfogásába adták; kitagadott gyermekként kellett jó néhány éven át élnem. Ez a családon belülről jövő támadás volt az, amely engem a legjobban elkeserített. Azóta ez kipurgálódott belőlem, úgy megbölcsültem, hogy még ezt is képes vagyok megérteni és tudomásul venni. Igaz ugyan, hogy én nem írtam le a településnek, Nádudvarnak a nevét egyszer sem a könyvben — ez ellenőrizhető — nem azért, mert féltem leírni, hanem azért, mert nem Nádudvarról akartam írni, hanem a falusi élet jellemző vonásait igyekeztem megragadni. Ez pedig mindenütt azonos, hiszen egy egységes elgondolás jegyében formálták a parasztság sorsát, és ezek az elgondolások azonos mintavétel lehetőségét kínálták a Dunántúlon, északon vagy a Tiszántúlon egyaránt. Számomra tehát közömbös volt, hogy Nádudvaron írom, amit írok, vagy valami más helyen. Hogy ezt én mennyire így gondoltam, és így is vittem véghez, azt egy apró adalékkal hadd bizonyítsam. A vita során kaptam többek között Dunántúlról egy fenyegető levelet, tanácselnöktől vagy téesz-elnöktől, aki megfenyegetett, hogy a lábamat be ne tegyem 74
