Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - MŰHELY - Októberi beszélgetés: Mélytengertől a szikföldig. Csák Gyula válaszol Hatvani Dániel kérdéseire
Lajos, akivel korábban, amikor még a Népművelés című lap szerkesztője volt, kontaktusban voltam, írogattam neki, engedélyt akart kérni egy lap indításához 1957 nyarán. Az engedélyt azonban nem kapta meg, s ezért elment az akkor már működő Élet és Irodalomhoz szerkesztőnek. Mivel ő a maga által indítandó laphoz akart invitálni — abból ugye nem lett semmi —, így maradt az igénye, hogy menjek vele az Élet és Irodalomhoz. Tíz évig ott dolgoztam különböző beosztásokban. Áttérnénk egy izgalmas időszakra — számodra is nyilván az volt —, korszakos műved, a Mélytengeri áramlás kérdésére. Érezted-e annak idején, amikor készültél e munka megírására, hogy fontos művet fogsz írni? Általában az író ilyesmit megérezhet-e? írója válogatja. Más írók ilyen irányú tapasztalatairól nem tudok mit mondani. Tíz könyvet írtam, mindegyikhez úgy fogtam, hogy az lesz a legfontosabb művem, s nemcsak az én munkásságomnak, de az élő magyar irodalomnak is kivételes alkotása lesz. Nem mondok újat azzal, hogy a megvalósulás nem mindig fedi a szándékot; már menet közben érzem, hogy nem jön össze a végére az, amit előtte elterveztem; bizonyos elégedetlenség, szorongás, elbizonytalanodás támad az emberben, de már esetleg nincs ereje, ideje vagy lehetősége vagy önkritikája ahhoz, hogy az egészet, úgy ahogyan van, félretegye. Ellenben meglehet, hogy a szorongás, bizonytalanság dacára jobb művet hozott létre, mint amilyent elgondolt. Előfordult velem, hogy jobb visszhangot kaptam valamire, mint amire számítottam. Ami a Mélytengeri áramlást illeti, természetesen fontos művet akartam írni, de ami a külső körülményeket, a születendő művet övező atmoszférát illeti, nem látszott jelentős vállalkozásnak. Egyszerűen a Magvető Könyvkiadó igazgatója behívott, hogy van egy festő, aki egy ötlettel állt elő: valamelyik íróval készítene egy olyan könyvet, amelybe a képeket ő festi, és az író szöveget írna a képek alá. Minden oldalra egy parasztportré; így jutottam én a kiadó eszébe, mert akkor már gyakran publikáltam olyasmit, amiből azt sejthette az élő irodalom mozgását figyelő szerkesztő, hogy alkalmas lennék a terv megvalósítására: alföldi parasztok karakteres portréi alá írjak pár sort, olyat, ami az arcképek láttám eszembe jut. így indult a vállalkozás, s nem úgy, hogy majd megforgatjuk az egész világot. A festővel a kiszemelt helyszínre utaztam, amely közel esett a gyerekkori faíumhoz, mintha csak otthon lettem volna, ismerős volt minden. Megrohant egy sereg, addig az idegeimben szunnyadó, halmozódó, feszítő mondanivaló, ami nem fért volna el laponként a portrék alján. Ezért azt mondtam a festőnek: barátom, fordítsunk a dolgon, én írom tele az oldalakat, s te majd itt-ott illusztrálod. Összevesztünk, ő visszautazott Pestre, én pedig ott maradtam azon a településen, amelyet úgy hívnak, hogy Nádudvar. Az első pillanatban tudtam, hogy nem Nádudvar érdekel különlegesen, hanem a magyar paraszti helyzet változása izgat; ezt akartam ábrázolni, ahogyan én láttam, tapasztaltam, átéltem. Egyfajta naivsággal láttam munkához, mert ellentétben a manapság is bennünk élő belső cenzorral, akkor csak az a vágy feszített, hogy leírjam azt, amit gondolok. Eszembe sem jutott, hogy a fejemre üthetnek; gátlások nem kínoztak, hogy attól féljek, ha egy mondatot, vagy szituációt leírok, kineveznek ellenségnek. Amíg írtam, csak azért aggódtam, hogy meg tudom-e írni leghitelesebb mondandómat, képes vagyok-e megfogalmazni azt az abszolút igazat, amit én annak hiszek. Félig voltam kész ezzel az írásművei, amikor Pándi Pál, az Új írás akkori szerkesztője megkérdezte, nincs-e valami kéziratom. Illetve látta — egy eszpresszóban találkoztunk —, hogy írok, nagy csomó papír van előttem. Mit írok? Mondom: valamit, ami falusi téma. Nem adnám-e oda, hogy ő elolvassa? Odaadtam ä részletet, s le is közölte. Akkor döbbentem meg, amikor lavinaként indult meg a vita, amely minősítette a művet, de engem is, meg a szándékomat is. Kaptam a fejemre hideget-meleget, s akkor értettem meg, 72
