Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - DOKUMENTUM - Tamási Áron amerikai levelei (Közreadja: Molnár Jenő)
DOKUMENTUM TAMÁSI ÁRON AMERIKAI LEVELEI EGY-KÉT VONÁS A FIATAL TAMÁSIRÓL Az 1912/13-as tanévtől kezdve négy éven át osztálytársak, s mindinkább jóbarátok voltunk a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban. Az első világháború után pedig, 1920—22-ben, két esztendőn át laktunk és tanultunk együtt a kolozsvári kereskedelmi akadémia utolsó magyar tagozatán. A gimnáziumot korához képest két esztendővel később kezdő csontos, magas, barna, szép tekintetű Áron első osztályban csak vergődött. Másodikban már jórendű, harmadiktól kezdve jeles, kivéve a matematikát. Ez talán a tudós, de nem pedagógus tanár úrnak is köszönhető. Áron alapos, gondos, szépen, tisztán rajzol. Nem sokat tanul, de azt elmélyedve. Feleletei pontosak, meggondoltak. Olyan, hogy hasalás, szalmázás, üres beszéd, Áronnál nem fordul elő. Kimért, nehezen barátkozó, kevesekhez kerül közelebb. Harmadik gimnazista korunkban, a lelkes és jól lelkesítő Szemlér Ferenc tanár úr dolgozatot írat: Elmennek a fecskék. Á legjobb dolgozat a Tamási Ároné. Ő tudja egyedül, hogy a fecskét isten madárkájának is emlegetik. Az erős, mozgalmas osztály a negyedikben önképző kört alapít. Szemlér tanár úr örvendő szívvel irányít. Áron elmondja A magyar nemes-t, hosszúszárú pipával, nagy karosszékben, jellegzetes monotonszerű hangján. Magának beszél, nem nekünk. Soha többet verset nem mondott. Felolvas arról a vendéglátásról, amelyik a farkaslaki vásárkor házukban lefolyik. „Anyám akkora rántottákat sütött, mint egy taligakerék”... Játszanak, incselkednek a mondatok; vígság, eleven sugárzás. Szemlér tanár úr nevet, kacag mondatról mondatra. „Pompás, Áron, pompás!” Ez történt az 1913/14-es tanévben. Kár, hogy ennek a legelső írásnak nyoma veszett. Utána tanulás, háború, katonaság, front (olasz fogsággal), és hazatérés. 1920-ban egymásra találunk a kolozsvári Szent József (diákul: Szentjóska) internátusbán. A Bástya utcai kereskedelmi akadémia magyar tagozatán tanulnánk, ha igazi volna bennünk az érdeklődés. Az iskola csak mentődeszka, mást akarnánk, másfelé vágyódnánk. Négyen együtt tartunk, együtt lakunk, nagy beszélgetésekbe, vitákba mélyedünk. Áront a szeretett nagybácsi és az unokaöccs által mindenkor nagyratartott példakép — Tamási Áron kanonok, püspökhelyettes — támogatja pénzzel, okos tanáccsal. A négy barátból három pályázik, így nagy biztatásra Áron is: Szász Tamás a pogány. Az írást olvassuk, vitatjuk, értjük. Ez alatt a kolozsvári két esztendő alatt persze amolyan tessék-lássékkal elvégeztük az iskolát, de inkább olvastunk, tárgyaltunk, szidtuk a Magyar Pártot és hívei voltunk a demokráciának. Az akadémia záróbálján az akkori Nagy Gáborban a jól öltözött, mutatós, átszúró szemű Tamási megpillant egy nagyon szép, fekete-barna leányt. Mondhatni, csak Erzsikével táncol. Szerelem, jegyesség és Amerika, ahova az eredeti terv szerint Erzsiké is utánamenne. Ehelyett Áron jön haza, addig Erzsiké egyengeti a dolgokat, fut-fárad, tárgyal. Minderről szépen beszélnek az amerikai levelek. A szentjóskai beszélgetésekben egyszer sem esett szó arról, hogy Áron írónak készülne. Megkapaszkodni, kenyér (vagy inkább kenyérke) után nézni . . . Ha lehet, akkor legszívesebben jogász lett volna. MOLNÁR JENŐ 77
