Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - MŰVÉSZET - Köszöntjük a 75 éves Tóth Menyhértet - Pap Gábor: Tóth Menyhért, a képíró

Azilyenfajtatörekvéseknek kezdettől fogva legalábbis három, nagyjából egyenlő súlyú veszéllyel kellett szembenézniük, amelyek egyformán a felvállalt alkotói programból fakadtak, és csak annak minden részletre kiterjedő következetes átgondolása révén voltak elháríthatok. Ezek a zsánere- sedés, az üres dekorativitásba. csúszás, illetve a dilettáns firkálgatás veszélyei. Azt hiszem, felesleges hosszasabban bizonygatnom: a felsoroltak közül nem mindenki tudott minden időben minden csábítással sikeresen megküzdeni. Tóth Menyhért, a korszak java alkotásainak tanúsága szerint, mindvégig becsülettel helytállt a küzdelemben (bár, mint egyik példánk, a Falusi ünnep tanúsítja, a zsáner csapdáját ő sem tudta mindig elkerülni!) és a korszak lezárulásakor végülis győztesként hagyhatta maga mögött a „vonalragozás” küzdelmeinek színterét.

Az elvonulást azonban a személyes alkotói intenciók törvényszerű változásán túl több más fontos tényező is siettetteanegyvenes évek közepén. Hogy csak egyetlen, elvi jelentőségű tényezőt említsek: ebben az időben, az aktuális társadalmi-politikai változások egyik — hellyel-közzel napjainkig érzékelhető — mellékhatásaként ideiglenesen újra megszilárdult a pillanatképre orientált szemlélet a magyar (és a kortárs közép-kelet- európai) képzőművészetben. Ennek a szemlélet- módnak a — szükségszerűen szűkös — keretei között reménytelen vállalkozás lett volna tovább erőltetni egy olyan komplex valóságidéző programot, mirit amilyennek a végrehajtásával Tóth Menyhért idáig kísérletezett. Akik ezt tették (Lajos Ferenc, Szabó Vladimir, Andrássy Kurta János), azok hosszabb vagy rövidebb időre a belső emigrációt kellett, hogy válasszák — vagy a külsőt, ha Szalay Lajos példájára gondolunk. Tóth Menyhért nem megalkuvásból módosított korábbi programján, hanem — mint ahogy méltatói már több ízben kifejtették — a valóság festői birtokbavételének új útjára vélt ráismerni a hivatalosan felkínált „szocreál” programban. Mindenesetre elmondhatjuk: ahogyan ő értelmezte ezt a programot, úgy azzá is válhatott. Legalábbis az ő számára kétségkívül azzá vált, egy teljes alkotói periódusra.

És mi lett vajon a „vonalragozás” felhagyott terepével! Az adott történelmi-társadalmi szituációban egy darabig érthető okokból nemigen merészkedett a közelébe senki, hacsak nem volt ott régtől fogva — mint például Andrássy Kurtának — elintézni valója. A hatvanas évek második felétől azután — immár döntően más indítékokkal és elképzelésekkel, bár nem kis részben éppen a „veteránok”, Szabó Vladimir és az ismételten hazalátogató Szalay Lajos hatására — újból megélénkült az érdeklődés a „vonal ragozások” terrénuma (az ekkori átlagos hazai művészeti gyakorlathoz képest ismét egyfajta ígéret földje) iránt. Az ekkoriban pályára álló fiatal művésznemzedék egy erős tehetségekből álló kis csoportja (Szabados Árpád, Banga Ferenc, Szemethy Imre, a szobrász Várnagy Ildikó) őszinte lelkesedéssel vállalta fel a „képírók” örökségét. Hamar világossá vált azonban, hogy az ő érzékeny gesztusnyomaik, illékony emlékképekből szőtt folyamatábráik a másodperc tört részeivel mérik az idő dimenzióját, nem világkorszakokkal, mint a korai Tóth Menyhért-képek tették.

A „próféciáló” korszak vonalragozásainak méltó folytatói nem is ezek a fiatalok lettek, hanem — a késői Tóth Menyhért-képek. Minthogy a derékszögű négyszögkeretet komolyan kellett vennie, művészünk végülis ebben a keretben találta meg a helyét a való világ lényegi összefüggéseiről informáló képjeleinek. Egy kis kitérő, egy nekifutásnyi távú hátrabaktatás persze kellett az újabb, a minden eddigit felülmúló és betetőző produkcióhoz, de az eredmény végülis minden kétséget kizáróan őt igazolta. Mint egy irhabundát, egyetlen elegáns mozdulattal kifordította a valóságot, megnézte, milyen a puha, bolyhos belseje, aztán — mégis bunda a bunda — adta a jelzéseket továbbra is a tágabb univerzumról, legfeljebb a bolyhok puha, fehér tengerében most már valamivel tompultabban törtek felszínre a valóság szívhangjai. De az is igaz, hogy újabban összehasonlíthatatlanul mélyebb valóságrétegekből hozzák az üzeneteket.

így hozott a „próféciáló” korszak tézise és a „realista” korszak antitézise után a máig érő „fehér korszak” szintézist, és lett a tanulságok betakarításának és feldolgozásának hallatlanul termékeny, igazi „nagy” korszaka. De innen, a csúcsról visszatekintve most már tisztultabb kontúrokkal rajzolódik elénk a heroikus vállalkozások, a máig folytatásra váró és a maguk eredeti logikai rendszerében is folytatásra érdemes nagy lélegzetű kezdeményezések korszaka is — a képíró Tóth Menyhért talán legizgalmasabb alkotói periódusa.

91