Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Fülöpszállás szerepkereső értelmisége
közötti társas kapcsolatok különböző formái. Ezekbe a közegekbe a fiatalabbak — eddig még legalábbis — nem tudtak beleszervülni. Nincs szembenállás, már csak azért sem, mert a fiatalok a saját közösségüket nem alakították ki. Vagy legalábbis nem olyan markáns körvonalúan mint az idősebbek. (Egy idősebb tanár megfogalmazásában: „Csak legalább maguk között kialakították volna társaságukat. Átvennék a stafétabotot. Mi nemsokára nyugdíjba megyünk, akkor szétesik a közösség.) A feszültség tehát nem szembenállás, hanem valami furcsa várakozó idegenség. Mert mind az idősebbekben, mind a fiatalabbakban határozottan él az igény a kapcsolatteremtésre. Érzik és tudják, hogy egymásra vannak utalva, és jól érzik azt is, hogy gondolkodásmódjuk, értékeik éppen a kellő mértékben hasonlítanak, annyira, hogy egymást-gazdagító kapcsolatok alapjául szolgálhassanak. Ezek azonban mégsem alakulnak ki; és voltaképpen ez a hiány jelentkezik feszültségként. Az okot azok, akik leginkább elgondolkodtak e kérdéseken, mindenekelőtt abban látják, hogy hiányoznak a kapcsolatfelvétel formái és alkalmai. A munka világában nincs ilyen elkülönülés. Ott fiatalok és idősebbek egyenrangúként egymást-segítően vannak jelen. Ez azonban, úgy tűnik, nem elegendő a munkán kívüli személyesebb jellegű kapcsolatok elrendezéséhez. Utalni kell itt a korábban a fiatalok beilleszkedési folyamatáról mondottakra. Arról volt szó, hogy e folyamat lassúbb és nehézkesebb, mint szükséges és lehetséges volna. Úgy vélem, ennek talán egyik legfontosabb oka éppen a személyes kapcsolatok rendeződésének viszonylagos hiánya. A kapcsolatteremtő formák hiánya azonban nemcsak a generációs feszültség okozója. A baráti és társasági kapcsolatok alakulása is megsínyli ezt a negatívumot. Baráti körét ugyan előbb-utóbb mindenki kialakítja (főként a munkahely, fiatalabbaknál esetleg a KISZ-munka, helyben születetteknél a gyermekkori kapcsolatok és — ilyen kis faluban bármennyire is furcsa— nem utolsósorban a lakóhelyi közelség rendező elvei mentén) de nem mindig úgy, és nem mindig azokkal, ahogyan és akikkel a legjobban szeretné. Gyakran előfordul, hogy olyan emberek között, akik között hasonló gondolkodásmód, távoli rokonszenv következtében minden valószínűség szerint alakulhatna ilyen kapcsolat, mégsem jön létre. Egyikük sem tudja kezdeményezni a dolgot. „Gátlás ez, vagy minek nevezzem, vagy nevelési hiba, vagy én nem tudom, vagy illemtudásnak a hiánya, sokszor talán az is benne van, hogy nem is tudjuk, hogy hogyan is illene.” Valami ahhoz nagyon hasonló dolog ez, mint amit a beilleszkedéssel kapcsolatban említettem. (Gondolok itt arra a házaspárra, akik két évig „kerülgették egymást”, míg végre összeismerkedhettek.) A mindkét jelenség mélyén levő lényeg: a mindenki által ismert és elfogadott közösségi rituálé hiánya. Régebben természetes volt az újonnan érkezettek bemutatása, bemutatkozása. Megvoltak a társaságba való bevezetés elfogadott rítusai. Ezek már nem funkcionálnak. El kellett tűnniük, mert egy olyan „úri" magatartásmód elemeit alkották, amelyet egészében el kellett vetni. Ez a magatartásmód azonban zárt rendszer volt, határozott normákkal és szabályokkal. Eltűntével szükségszerűen jött létre a „magatartásnormák senkiföldje.” Mert az új értelmiség új normarendjének nincsenek évszázados gyökerei; nemcsak újrafogalmazni kell régen- megvolt értékeket, hanem megszülni kell (a szülés minden kínjával, gyötrelmével együtt!) sosem-volt újakat. A hagyományok itt nem sokat segítenek. Mert ez az új értelmiség (ne feledjük, Fülöpszállás értelmiségének legnagyobb része munkás-paraszt származású) a régi értelmiség hagyományait nem ismeri, kibocsátó közegüknek, a munkásságnak és parasztságnak kapcsolatteremtő rítusai pedig nem vihetők át változatlan formában az értelmiségi életbe. Holott a kialakult, és többé-kevésbé stabil érintkezési formák rendkívül fontosak. És ez nem konzervativizmus! Minden tevékenységnek, így a társas kapcsolatok szerveződési formáinak is kell hogy legyen valamilyen rutinja. (Ennek alapfoka például az, hogy az ismerősök köszöntik egymást. Ez olyannyira természetes — rutinszerű — hogy egyáltalán nem kell odafigyelni rá.) Nem lehet az élet 41
