Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

Ha Gárdonyi szép, kalandos története nem kötötte le, nem indította meg képzeletét Attila városának, harcosainak, azok életmódjának leírása, akkor mit akar ő az érveivel. A gyerek biztosan lehorgasztaná a fejét, talán mondogatná is, hogy belátja milyen súlyosat vétett és hogy mennyire megbánta a dolgot, magában viszont remekül mulatna. Ha úgy csinál, mintha mi sem történt volna, még talán lesz előtte egy kis tekintélye: karakán a tanárnő, semmi hiszti, érti a viccet.

Hányszor írta már le ez a katona, hogy fáj neki valami, az utóbbi levélben például az fáj, hogy „gyanúsít olyan dolgokkal, mely nem létezik”. Pedig hát, miért fájna, még talán nem is bosszantja. Elolvasta Irén levelét, s azt olyannak találta, melyre így lehet válaszolni. Laci úgy tudja, hogy egy szakkörön „hasznosat” lehet tanulni, bizonyos alkalmakkor meg azt kell mondani, „megbántam”. Egyszer- csak elkezdenek sztereotípiákat használni, és néha, vagy egyáltalán nem is olyan néha, maguk is elhiszik, hogy tényleg úgy érzik, gondolják. Tetten kéne érni, mikor kezd kialakulni ez a képesség, s valahogy eljátszani előttük vagy velük, inkább velük a szavakat, hogy a saját szemükkel lássák azok valódi értelmét.

Van ebben a svéd nyelvben valami méltóság: puderögonskugga ... inte strimmig eller ändrar färg ... Ahogy az ilyen, komor „r”-ekkel, gyakori kettősbetűkkel, sok mássalhangzóval ellátott szavakat zengetik aszkéta vagy szenvedélymart arcú — ami persze ugyanaz —férfiak és duzzadt ajkú nők a svéd filmekben. Irén készülődés közben vette észre, hogy Max Factor márkájú kék szemhéjpúdere papírtokjának hátulján különböző nyelvű szövegek vannak. Elég régi már a púder, ritkán használja, mégis kikopott a közepe, de ezek a szövegek eddig sose tűntek fel. Igaz, hogy nagyon aprók a betűk. Hat nyelven hirdetik, hogy a kompaktban levő, szemhéjnak való festék néhány másodperc alatt alkalmazható, de órák hosszáig kifogástalan marad, sűrűsödés nélkül őrzi a színárnyalat frissességét. Sorrendben angolul, franciául, németül, olaszul írták, az ötödik szöveget Irén hollandnak nézte, a hatodik pedig a svéd. Őrület lenne, ha egyszer valami ilyen nemzetközi terjesztésű árura magyar ismertetést is tennének. Egyszercsak meglepődve felfedeznénk az ismerős szavakat. Máshol, külföldön meg esetleg elgondolkodnának, ha csak néhány másodpercre is, hogy milyen ez a nyelv és milyenek ezek a magyarok.

Ha külföldön járt, mindig megtanult néhány szót az illető országnak a nyelvéből, aztán alig merte használni. Úgyis rosszul ejti. Legtöbb helyen azért örültek a jószándéknak, erőlködésnek, segítettek is, türelmesen várták, mit akar kinyögni. De találkozott olyasféle dühvei, hogy: nohát ezek a barbárok még a mi nyelvünket sem képesek megtanulni, pedig ez a minimum lenne egy kicsit is művelt embernek. Persze, mert nem elég értelmesek hozzá.

De akár örültek, akár dühösködtek, mégis az övék volt az a nyelv. Irén úgy érezte, hogy neki csak úgy odaengedik, ha akarják visszaveszik, azt állítják nem értik, amit Irén mond, nem sajátított el egyetlen szavukat sem. És akkor mit tehet? Csak itthon értik meg, beszéljen akár tájnyelven vagy pestiesen, régiesen, esetleg hadarva, dadogva, szavakat elharapva. Na és persze csupán magyarul képes is minderre. Ez az egyetlen hely, ahol nem foghatja rá senki, hogy nem ide tartozik.

Az elmélkedések édességéből sajnos ki kellett szakadni, mert közben megérkezett a Keleti pályaudvarhoz, melynek a főbejáratánál várja ez a bizonyos Bandi. Persze még mindig jobb, mint egy presz- szóban, itt úgy elsétálgathat, mintha csak utazni akarna. A főbejárat kétségtelenül az aluljáróból felvezető lépcsősor, gondolta. A lépcsősor előtt, vagy a lépcsőkön nem állt sehol várakozó katona, fent, a lépcsők és a vágányok között viszont annál több. Csapatokban, úgy nézett ki, hogy valami nagy szabadságolás lehetett a honvédségnél. A fejeket a homlokok közepéig fedték a sapkák, de Irén, ha felismeri is az ő emberét, akkor sem megy oda csoporthoz. Sétálgatott hát, mint egy csalétek.

Hátul, a korlát mögött pillantott meg egy magányos egyenruhást, amint kitartóan figyeli a lépcsőn fölfelé áramlók fejebúbját. Odament, nézegette, kicsit emlékeztette a vonatbeli katonára. A korláthoz állt ő is, csak egy fiú volt közöttük, megvárta míg az elmegy, akkor szólította meg kitartó levélíróját, aki eddig, mint minden jel arra mutatott, nem ismerte fel. Még gyanút sem fogott, pedig tulajdonképpen a szívének is meg kellett volna szólalnia.

— Bocsánat, nekünk nem egymással kell találkoznunk?

A fiú feléje fordult. Világítóan kék helyett inkább zöldes szemei voltak, csak a tekintet merevsége a régi. Irénnek az jutott eszébe, biztosan egészen azóta tartja ilyen kerekre nyitva a szemét.

— De, azt hiszem.

Irén igyekezett könnyeden és magabiztosan viselkedni, hogy valami mégis kisüljön ebből az összejövetelből, s ne legyen túlságosan kínos az időszak, amíg el nem köszönhet a másik megbántása nélkül.

— Tegeződjünk, jó? Szerintem az volna a legjobb, ha beülnénk valahová. Egy presszóba, jó?

A katona mindkettőre bólintott, s úgy kezdett elmenni Irén mellett, mintha ez lenne a végzete, semmi mást nem tehetne.

Irén a lehető legközelebbi presszóba irányította az útjukat, hogy ha leülnek, talán majd enged a fe- szülség. Mindenesetre javasolta, konyakot kérjenek, bár a fiúnak valószínűleg nincs sok pénze, de kerül, amibe kerül, csak egy kicsit tudnának értelmesen beszélgetni.

20