Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 12. szám - Nádudvari Anna: Szerelmeslevelek (elbeszélés)

Bandi először is mutatott valami igazolványt, amiből kitűnt, hogy mióta Irénnel levelez, a mostanin kívül még nem kapott szabadságot, tehát előbb nem tudtak volna találkozni. Az is benne volt az igazolványban, hogy Vécsen született. Vécs állomáson szállt fel arra a bizonyos vonatra is. Őszintén csodálkozott, hogy Irén ezt nem tudta.

Nem kérdezte meg, hogy Irén honnét utazott akkor. Vagy nem érdekelte, vagy nem merte megkérdezni. Irén mindkettőt lehangolónak érezte, ezért nem mondta, hogy ő is arra a vidékre valósi, s nem messze van egymástól kettejük szülőfaluja.

Ki-kifogytak a szóból, s ilyen alkalmakkor rágyújtottak. Mindegy, csak kérdezni valamit a csönd ellen:

— S civilben mi a foglalkozásod?

— Lakatos vagyok.

— Hol dolgoztál?

— Bejártam a városba, a Csapágy- és Kerékgyárba. De nem megyek vissza leszerelés után. Nem is akarok a szakmámban maradni.

— Miért? Ha egyszer ezt tanultad. Bizonyára lehet a szakmán belül is nagyon klassz dolgokba kezdeni.

Dehát látszott, hogy teljesen feleslegesen érvel. Bandinak eszeágában sincs otthagyni sem a gyárat, sem a szakmáját, pusztán mutatni akarja, nem olyan srác ő, aki lakatosként fogja leélni az életét, s egyáltalán, nem is neki való ez a lakatosság. De hogy Irén foglalkozása mi, megintcsak nem kérdezte meg.

Irén figyelte, milyen nagy keze van a fiúnak. Rendellenesen nagy. Ez nem a munkája következménye, alkati dolog. Az egyik ujján be volt szakadva a köröm — nagyon csúnyán nézett ki. Őt is zavarhatta a keze, mert hirtelen arról kezdett beszélni, hogyan szerezte ezt a körömszakadást.

— Ahogy szaladtunk, az egyik srác vissza bevágta a kaput, rá a kezemre pontosan. Pedig láthatta, hogy ott vagyok már a nyomában. Ha meg nem állít az, hogy piszokul fáj, dőlt belőle a vér, leszedem a fejét. így se mer többet a szemem elé kerülni.

Irén arra gondolt, ha rajta olyan csúnya lenne valami, mint a fiún a keze, azon igyekezne, nehogy észrevegye a másik, nem még beszéljen róla. Nem azért, mintha szépíteni akarná magát, egyszerűen a kellemetlen témát kerülné.

A szomszéd asztalnál egy kövér nő hangoskodott eléggé ocsmány stílusban. A társaságában levő férfinak mesélte, hogyan is járt el egy másik férfival, aki ki akart tolni vele. Irénnek, ahogy itt „bimbózott” a társalgásuk, hát egészen furcsa volt a háttérből pedig ezt hallgatni. De azért inkább ez az élet, meg ha olyannal ülhetne itt, akivel röhögnének a kövér nő szókimondásán.

Megegyeztek, hogy otthagyják a presszót, Irénnél természetesen volt moziműsor, kedveskedett: a fiú válasszon filmet, ő nem fontos, ő úgyis akkor mehet moziba, amikor csak kedve tartja, most alkalmazkodik. De azért kapott egy olyan filmen, amit közeli moziban játszottak. Ezen a környéken talán nem találkoznak ismerőssel. Meg mindegy milyen környék, csak szűk körben mozogjanak, nem szívesen vonul na át afiúval, különösen, hogy így katonaruhát hord, a városon. Persze, ha mégis találkoznának ismerőssel, mondhatná neki utólag, hogy csak egy rokona látogatta meg, azt kísérte valahová.

Bandinak a járása is zavarta. Mintha a sarkát nem tenné a földre, s félig-meddig úgy lábujjhegyen járna. Egy kicsit hátra is maradt. Szóval nem volt elég határozottság abban, ahogy jött. Ő is észrevehetett valamit Irén türelmetlenségéből, mert megjegyezte:

— Akadályoz ez a ruha. Nem tudok rendesen mozogni benne.

Arról mesélt, hogy most itt Pesten a nővérééknél van. Éjjelre a gyerekük szobájában szállásolták el. Elmondta, az este mikor feküdtek le, és miért olyan későn, mit ebédeltek ma.

Irén közbe-közbekérdezett, mosolygott, de az járt a fejében, miért unja mindezt olyan rettenetesen? Mert se inge, se gallérja ez a fiú? Attól még érdekelhetné: hogyan él, minek örül. De semmit sem tud róla, nem tudja az elmondottakat viszonyítani ahhoz, hogyan viselkedik különböző helyzetekben, hogyan reagál hatásokra, jelenségekre. Régi ismerőstől vagy olyantól, akivel valamilyen közös ügy, tennivaló összekapcsolná, valószínűleg nem unná ugyanezeket.

— Most legszívesebben azt mondanám, add ide a kezed — indítványozott hirtelen a fiú.

— Ugyan! Nem is emlékszem, hogy valaha is mentem volna kézenfogva valakivel. Talán már nem szokás.

Igyekezett udvariasan kitérni, de magában felháborodott: nohát.még csak az kéne! Nem nézett oda, de szinte látta a fiú szerinte rendellenesen nagy kezét a beszakadt körömmel, és megborzongott. Még talán ahhoz is ragaszkodna, hogy lóbálják az összefogott kezüket, úgy nézhetne ki, mint valami Molnár Ferenc-i cselédlány a vasárnapi kimenőjén. Hiába, még mindig nem igazi értelmiségi, különben nem megy bele ilyen kalandba. Romantikus vonatjelenet, érzelgős, helyesírási hibáktól hemzsegő levelek ... Előre tudhatta, nem neki való, és ez a találkozás még próbálkozás sem lehet.

Amíg a moziban nem kezdődött az előadás, kisétáltak a ligetbe. A zöld színek, a fű és a föld szaga végre valami jó érzést alakítottak ki Irénben, először mióta afiúval találkozott. Még hálát is érzett iránta, hogy ide eljutott vele. Nedvesen kanyarogtak az aszfaltutak, a sóder az száraz volt, nem eső esett, locsolóautó ment. Aszökőkútból sziporkáztak még vízcseppek. Hát így véletlenül egymás mellé verődtek, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, sétálnak és kész, ezt-azt szólnak, nem kell görcsösnek lenni.

21