Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 12. szám - Németh László: A Semmelweis-probléma (esszé)
olyan soká az írástól, s amikor tollat fog, miért veti el modorában egyre jobban a sulykot, — s mint egy vérengzésére ébredő, nagyszerű Aias, hogy tud belőle a normális értekező hanghoz visszatalálni? Semmelweis nyilván a gyakorlaton át akart hódítani. A magyarázat olyan egyszerű volt, az eredmény oly világos, hogy annak, mint egy fontos találmánynak kellett a szülőházakat boldogítani: az, hogy egy nagy kartárs bejelentette az Orvosszövetségben, ő is tartott egy előadást róla, elég kellett, hogy legyen még azokban a háborús időkben is ahhoz, hogy a szülőházakban, mint egy megfejtett titok, szétdiffundáljon. S diffundált is, ha lassabban is, mint ahogy várható volt. Semmelweis győzelme nemcsak a megmozgatott tudományban, de a szülőházakban is egyre jobban érett. Úgy volt, ahogy a hannoveri orvos, Kogelmann vigasztalt az egyik Nyílt levél elejére tűzött soraiban: Ne felejtse el tisztelt barátom, hogy Önhöz elsősorban ellenfelei hangja jut el, de hogy hányán okulnak a tanításán! Az igaz, hogy az ötvenes években olyanok jutnak katedrához, s olyanok írják a szülészeti könyveket, akik az ő tanítását az elméletek egyikének érezték, s ha nem is támadják, elbagatellizálják. Az igazság tudójának a fejében s a szívében, (főleg, ha az illetők egykori tanárai, pályaversenytársai voltak) természetes, hogy elég sok cáfoló érv, s indulat gyűlhetett össze, ahhoz azonban, hogy mint író a porondra álljon, mégis külön presszióra volt szükség; — az nevezi így, aki gyakorolta. 1857-ben indítja meg Markusovszky Lajos, a tudományszervező, az Orvosi Hetilapot. Őneki van szüksége a folyóirat megjelentetéséhez barátja anyagára. Ő rántja, kényszeríti bele, talán lelkiismereti érvekkel is, az írásba. Érdeme, hogy mint más szerkesztők szokták, nem hagyja — a viharvető eredményeket látva se — cserben. Nem tudok írni — szabadkozott Semmelweis, korábbi nógatásokra. Mi rejlett emögött a „nem tudok” mögött? A gyakorlati ember megvetése az irkálások iránt? Vagy valami rossz előérzet, hogy a toll idegen, bizonytalan terepre viszi? Fogalmazási képtelenség semmi esetre sem. Semmelweis tudott írni, ha íráson épkézláb mondatok fogalmazását értjük. Sőt, idővel jobban is, mint egy tudományos pörben tanácsos lett volna. Annak, aki Semmelweis-drámát akar írni, nagyon ajánlom, hogy fordítsa le valamelyik Nyílt levelét, a Siebold göttingai professzorhoz intézettet például, amelyben a barátság emléke küzd a gyilkosság ellen kardot vont tudós elhatározásával. Nagyszerű mondatokat fog találni, amelyekből mint apró festék-tégelyekből keverheti a maga nyelvét. Ízelítőül: „Örömmel gondolok arra az időre, amit Bécsben együtt tölthettünk; az az idő volt az, amelyben már sikerült elérnem, hogy az első számú klinika nem volt az állam által fenntartott gyilkosok barlangja. Örömmel gondolok arra az időre is, amit Pesten töltöttünk együtt, kellemes emlékek fűznek Önhöz, udvari tanácsos úr, de a gyermekágyi lázban haldokló szülőnők hörgése elnyomja szívem hangjait, s értelmem azt parancsolja, hogy akkor is érvényt szerezzek az igazságnak, ha az szívemet fájdalmasan érinti is.” Ha gondolkozom, ki írhatott volna szülésszé s feltalálóvá válva hasonló mondatokat, nem Széchenyi jut-e az eszembe? Nem a romantika beütése ez Semmelweis stílusába s talán szerepébe is? De ez a stílus a legjózanabb értekező nyelvből, alig 3—4 év alatt fejlődik ki. Elég Semmelweis első tanulmányát (A gyermekágyi láz aetiológiájáról) elolvasni, amely 1858-ban jelent meg az Orvosi Hetilapban. Énelőttem Győri német fordításában van meg ez a kitűnő tárgyilagos tanulmány, de Benedek magyarul is idézi; látni belőle, milyen jól írt Semmelweis azon a nyelven is, amelyet hibásan beszélt. Egy orvostörténeti antológiába azonban nemcsak a stílusa, a tartalma miatt is ezt kellene tán Semmelweis műveiből bevenni — olyan teljes és szabatos. Ami engem most legjobban érdekel: a két ívnyi tanulmány egyharmada most is az ellentétes nézetek citálásával foglalkozik. Itt is határozott, de nyoma sincs benne retorikának, indulatnak, az olyanféle formuláknak, mint amelyek — a felfedezés érvényét bizonyítgatón — a levelekben rögtön megütik az embert. („Egyetlen esetet sem 4
