Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - MŰHELY - Zimonyi Zoltán: Németh László önéletírása
ZIMONYI ZOLTÁN MŰHELY NÉMETH LÁSZLÓ ÖNÉLETÍRÁSA Az életrajzok iránti érdeklődés az első világháború után Európa-szerte megélénkült. Maga a műfaj nem volt újkeletű; Caesar történetírása, melyben magáról harmadik személyben beszél, éppúgy beletartozik, mint Ágoston vallomásai. Már Dante is leírja „az ember önmagáról szólásának” különféle indítékait: a saját szerepet értelmező, tisztázó és az „élet megvallásával” tanítani akaró magatartást. A visszaemlékező a hangsúlyt hol inkább a történésre, hol önmaga lelki, gondolati folyamatára helyezi. Eszerint szoktuk megkülönböztetni a visszaemlékezést (memoár) és az önéletrajzot (autobiográfia). Ám bárhová is esik a hangsúly, közös a szándék: a tanú-magatartás. Á szerző egy korról, a történelemről vagy az emberi természet önmagában felismert erőiről akar tanúskodni. Az igazmondó-szemtanú szerepben tehát a valóság ábrázolásának közvetlenebb igénye fejeződik ki: a fikció kizárása, az igazság. S bár a szerzők belletrisztikus jellegre törekedtek, e művek többnyire nem számítódtak az írói- szépírói műfajok sorába. Az életükről igazságot tevők megtisztulásra, könnyebbedésre várva vallomást, s nem művet írtak. Ha utóbb mégis „átsorolódtak”, a legtöbbjüket egy megváltozott kor megváltozott irodalomszemlélete avatta szépprózai teljesítménnyé, mint például a kéziratos erdélyi emlékirat-irodalmat a XX. század. Többségük azonban csak szakmai érdeklődésre számottartó, történeti forrásanyag maradt. A legtöbb olvasó példát, eszményt, tanulságot keres a művekben. Az életrajzokban különösképpen. így az iránta —az igaziság iránt — megélénkülő érdeklődés olyan éhséget fejez ki, amelyet a szépirodalom nem tud kielégíteni. Vagy a tényeket-sorso- kat görgető regény- és elbeszélés-irodalom valóságismerete csappant meg (tehát az olvasó valóságigénye lényegében nem nőtt); vagy az olvasóközönség történeti érdeklődése élénkült meg a nagy világrengések, a nemzetet érintő események, forradalmak, szabadságharcok, háborúk többnyire őt érintő eseményei után, így a „mi történtet” fürkésző kíváncsiságot csak az „igaztörténet”, a nyersebb valóságábrázolás, az író tanú-magatartása képes kielégíteni. Az életrajzok iránt megélénkülő érdeklődés önmagában nem méri tehát a kor irodalomszemléletének megváltozását. Ha azonban az olvasó magát az irodalom valóságfogalmát (s nem csupán a valósághozamát) érzi kevésnek, annak kitágítását serkenti érdeklődésével, általában egy mélyebb, az olvasóra és íróra egyaránt ható irodalomszemléleti változást mutat. A húszas években világszerte felerősödő valóságéhség az érdeklődésnek ilyesféle „elváltozása” volt. Gaál Gábor így jellemzi ezt a jelenséget: „A mai embert nem a regényvilág, hanem a valóságvilág érdekli. S e valóságvilágban a tanulságokat, az élet, az érvényesülés, a cselekvés logikáját keresi, azaz a nagy élet, a nagy emberek és a nagy tettek pedagógiáját. A mai olvasó mindenekelőtt és elsősorban a valóságot akarja megismerni, mert adott és ijesztő feladat számára »megúszni« a valóságot.” Az irodalomtudatnak ez az „elváltozása” tartósnak bizonyult. Nemcsak az olvasói érdeklődésben alakult ki egy új mező, hanem az író is fölfedezte, hogy a valóság visszaadásának legalább oly nagyok a lehetőségei, mint „a művészi kitalálásnak a valóság káprázatát megadni.” Á tanú-magatartás kezd fölerősödni az írók valóságviszonyában. Az amerikai, orosz, német irodalomban jelentkező új regény, a félig krónika67
