Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Zám Tibor: Krisztusunk hatodik sebe (novella)
gáttá tovább a gesztenyefa rügyeit, mintha nem tudná, hogy az állam emlegetése ebben az összefüggésben tapintatlanság: bilincscsörgést, börtönt, csíkosruhát idéz az idilli környezetbe. Üzleti tárgyalásaink csupán azért nem jutottak holtpontra, mert az ácskőműves ijedtében két pohár pálinkát kapott be, én viszont hátat fordítva a teherautónak olyan éles pillantásokat vetettem a keresztfára, tanyaházam majdani díszére, hol közelebbről, hol távolabbról, hogy partnereimnek semmi kétsége nem lehetett szándékom komolysága felől. Nem is volt, de az ácskőműves tarkójának hosszas vakargatása után határozott nemet intett, s nem minden célzatosság nélkül megismételte, hogy „konszolidált államban élünk”. A későbbiekben kiderült, hogy a keresztet egy észak-magyarországi ktsz kegyszerkölcsönzőjéből bérelte a Filmtröszt; ha nyoma vész, egészen biztos, hogy baj lesz. A második puhatolózás kudarca után a termésköveket kezdtem rugdosni, mert jól mutattak volna a virágágyás körül, s ezt a sörtehajú is belátta volna, már csak azért is, mert megtakaríthatja erejét, ha nem kell tovább bajlódnia a kőtalapazat szétbontásával. A sofőr azonban közbeszólt: Frédinek, úgymond, tíz hónap felfüggesztettje van, s ha ez a terméskő is elvész a kezén, irgalmatlanul sittre vágják, mert már többször mondottuk elvtársak, hogy konszolidált államban élünk ... Különben pedig olyan hírek terjengenek, hogy a Magyar Filmtröszt meg fogja filmesíteni Hemingway-től A Kilimandzsáró havát, és a hegységet a hungarocell hó alá ezekből a terméskövekből építik fel a stúdióban. Elgondoltam, hogy e későbbi filmet sem a morális vagy esztétikai értéke fogja majd dicsérni, legfeljebb a vállalkozás nagysága, de hiába simogattam, tapogattam közben a teherautó vadonatúj ponyváját, a sofőr a fejét rázta, az ácskőműves pedig keresetlen egyszerűséggel megmondta, hogy Lacinak is van tíz hónap felfüggesztettje, s ha ez a ponyva is elvész a kezén, irgalmatlanul sittre vágják, minthogy konszolidált államban élünk. Harmadik próbálkozásom kudarcán begorombulva, tapintatlanul közöltem, hogy az állambölcseletüket adják el máshol. Ha viszont valami konkrétabb eladnivalójuk van, mondják s mutassák. Frédi és Laci oly határozottan mutatott a teherauró leeresztett hátoldala felé, hogy szándékuk tisztessége iránti kétségeim nyomban eloszlottak. A ponyva alatti három zsák cement és fél köbméternyi első osztályú deszka várta, hogy össznépi tulajdonból egyéni tulajdonná váljék. E várakozást nagyon lerövidítette, hogy partnereim utáltak alkudozni, s 500—500 forint hanyag zsebregyűrése után saját kezűleg rakták át az árut a gépkocsi platójáról az én fáskamrámba. A ráadásnak szánt fél-fél liter pálinka átvétele után a sofőr a festékes dobozokat is lerakta, mondván, hogy ne zörögjenek neki; Frédi pedig egy kitűnő lapáttal és egy kőműveskalapáccsal fejezte ki a „jó tett helyébe jót várj” eszméjét, ám szemérmetesen azt mondta, hogy e tárgyak fogyóeszközök, és ha már nincs rájuk szükség, minden káros következmény nélkül elfogyhatnak. E szavak elhangzásakor a kövekből kilazított kereszt hanyattvágódott, felsőrésze megreccsent, s a szilánkos törés íve fölött a Megváltó feje lejjebb csuklott, tekintete csüggettebb lett, talán azért, mert belátta végre, hogy nem lehet bennünket megváltani. Frédi megkísérelte ugyan szöggel, szekercével visszaállítani a status-quót, a nyaki ér táján vert új sebből azonban egy csepp vér sem szivárgott érettünk elő. 17
